Profin pörög A Viszkis

Ha pedig ráadásul Antal Nimród rendez filmet a magyar kriminalisztikatörténet talán legismertebb bankrablójáról, Ambrus Attiláról, azaz a viszkisről, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minimum az évtized legjobb moziját kapjuk. Hogy lelőjem a poént: A Viszkis egyáltalán nem rossz film, de sajnos közel sem az évtized legjobbja.

Az igen szerethető Kontrollal berobbanó, aztán Hollywoodban dolgozó Antal egyértelműen akciófilmet akart készíteni, és nem krimit vagy netán szatírát arról, hogyan rajonghatott a fél ország a 29 bankot kiraboló Ambrus Attiláért. Ezzel nincs probléma, mert ezt a történetet valószínűleg így lehet a legautentikusabban a vászonra vinni: üldözéses jeleneteket, lövöldözéseket, nagy futásokat pakolni a filmbe, és hagyni, hogy működjön magától. A Viszkis pedig nagyrészt működik is, mivel szinte minden percén látszik, hogy a rendező Amerikában edződött, így simán elénk rak egy bámulatos jelenetet, melyben a köpcös postás üldözi a motorjával menekülő Ambrust, aztán néhány perc múlva már azt halljuk, hogyan ver egyre hevesebben hősünk szíve, mielőtt újra elindul egy bank felé. Alighanem ebből is érződik: profin pörgős, magyar filmekben még nem igazán látott jelenetekkel teletűzdelt mozit kapunk. Antal Nimród ráadásul nagyon tudja, hogyan kell fokozni a feszültséget, éppen ezért tele van olyan jelenetekkel a film, amelyekben másodpercről másodpercre lesz egyre komolyabb a szituáció: szinte a bőrünkön érezzük a rendőrség közeledtét, a dobhártyánkon fogjuk a főszereplőt üldöző autó szirénáját.

Ugyanakkor A Viszkis ennél nem is akar sokkal több lenni: a rendező-forgatókönyvíró megelégszik azzal, hogy készít egy profi, a zsáner kötelező dramaturgiai elemeit (a hős szerelmes lesz, a hős meggazdagszik, azonban jön az elkerülhetetlen bukás) szépen felvonultató mozit. Felmondja Ambrus történetét: kapunk egy kicsit az erdélyi évekből, a nehéz gyerekkorból, majd eljutunk Budapestre, ahol a rendszerváltás utáni évek forgatagában, a még létező Trabantok és a már megjelenő nyugati járgányok korában ez a fiatal srác a bűn útjára lép. Hogy ez izgalmas, az nem kérdés, de ahogy haladunk előre a több mint kétórás moziban, előbb-utóbb csak elkezd bennünk motoszkálni a gondolat: nem hiányzik innen valami?

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"294942","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Nem bántuk volna, ha Antal továbbmegy, jobban kiforgatja a zsánert, elmélyíti a sztorit, kérdésekkel, dilemmákkal szembesíti a nézőt. Nem elég, hogy a cselekmény idősíkváltásos, vagyis ugrálunk jelen és múlt között, egyszerre nézzük Ambrus kihallgatását, és az ő elmondása alapján elevenednek meg az események. Érdemben ez nem sokat változat a film összhatásán, ahogy az sem, hogy a rendező megpróbálja a gyógyszert szedő, igazságot kereső nyomozó (Schneider Zoltán) és a viszkis párharcát a film középpontjába helyezni. Ez a szál, illetve a nyomozó karaktere sincs eléggé kibontva, így legföljebb sablonok puffogtatása lesz az eredmény (a nyomozó nem érti, miért lesz celeb a viszkis, és bánkódik a tönkrement családi élete miatt). Pedig könnyen lehetett volna itt sarkosabb kérdéseket feszegetni igazságszolgáltatásról, egy bűnözőért való rajongás furcsa lélektanáról.

Minden hiányérzetünk ellenére egyáltalán nem rossz film A Viszkis: a pörgős akciók mellett a korabeli Budapestet is kitűnően adja vissza, Szatmári Péter remek operatőri munkát végzett, a főszereplőt és a barátnőjét pedig tehetséges, nem elhasznált arcú fiatalok alakítják (Szalay Bence és Móga Piroska), szóval aki elmegy a moziba, annak azt javasoljuk: élvezze, amit lehet.

Gera Márton