Popriscsin köztünk él

Az Egy őrült naplója jutalomjáték a színésznek, igazi one man show, amiben sok mindent meg lehet csillogtatni – technikai fogásokat, érzelmi libikókázást, beleélő képességet, színpadi rutint. A Popriscsin fejében növekvő káosz kicsapódásának mértékével is jól lehet játszani, ezért szeretik annyira a rendezők (is). Ráadásul a szöveg abszolút mainak hat.

Viszont Gogol Popriscsinja 42 éves. Általában középkorú színészek kapják ezt a szerepet. Egyszerűen azért, mert – ahogy a regényírókkal kapcsolatban szokták mondogatni – ehhez meg kell érni, tömérdek tapasztalatra kell szert tenni, szenvedni és szeretni kell, sokat, sokszor. És persze fenn kell tartani a néző érdeklődését egy-másfél órán át. A monodráma tehát olyan kihívás egy színésznek, mint a nagyregény egy írónak. Fiatalok kizárva.

Kivételek persze akadnak. Itt van például Béhr Márton, a pozsonyi Színművészeti Egyetem harmadéves hallgatója. Amikor rizsporral őszesített hajjal, pápaszemesen megjelenik a színen, majd kimondja az életkorát, a nézők kuncognak. Tíz perccel később viszont már senkit sem zavar, milyen pimaszul fiatal ez a mi Popriscsinunk. Negyvenkét év? Hiszen ez a legjobb kor a karrierépítés megkezdésére – mondja a színinövendék a gogoli mondatot, és mindenki érzi benne a dupla csavart. Szegény főhős még nem tart sehol, legnagyobb munkahelyi sikere, hogy ő hegyezheti ki a főnök lúdtollait. Valószínűleg nem is lenne képes sokkal többre. Totál lúzer, mondanánk rá a 21. században. Ráadásul beleszeret a főnök lányába. Aki persze észre sem veszi. Egy nemeshez készül hozzámenni. De mitől nemes egy nemes, ha a lelke semmivel sem nemesebb, mint Popriscsiné, akinek nem telik jobb ruhára, rendes cipőre? Ezért nézik őt levegőnek? Vagy amúgy is jelentéktelen? Minden másképp alakulhatna, ha mondjuk ő lenne a spanyol király? Ebbe bele lehet őrülni!

A címzetes fogalmazó végül is szerethető fickó, csupán a körülmények áldozata. Sőt, talán a fejében is rend van. Odakint nincs rend. Ezt érzem végig, pedig nem először találkozom a művel. És ez Béhr Márton érdeme, aki szerethető fickó. Sok mindent megtanult már, például tudja, mekkora jelentősége van egy grimasznak, egy tétova fejvakarásnak, egy ideges felnevetésnek a hömpölygő monológban. Végig természetes és közvetlen hanghordozással beszél hozzánk. Úgy kommunikál velünk, mintha gondolatolvasó lenne. Ritka képesség ez. Például amikor nagyjából a huszadik percben hirtelen kezet nyújt egy nézőnek, tudja, hogy az illető viszonozni fogja a kézfogást, és összenevethet vele, amikor kijelenti, hogy az ő főnöke olyan ember, aki mindig csak két ujját nyújtja.

A díszlet egy kisebb és egy nagyobb fadobozból áll, utóbbi pódiumként és ketrecként is funkcionál, jól ki van találva. A kellék egy vörös posztó (a későbbi palást) és néhány lúdtoll (a későbbi királyi korona alkotóelemei). A minimalista tér gyak-ran megnehezíti a színész dolgát, sokan a monodráma műfajban is szeretik az aprólékos díszletet, a kapaszkodóként funkcionáló kellékeket, az átöltözéseket. Mások pont fordítva vannak ezzel, náluk a látványos körítés hiánya azt üzeni, hogy csak rájuk kell figyelnünk. Ebben persze a rendező (is) hivatott dönteni, neki kell felmérnie, mennyire boldogul a színész puritánabb körülmények között.

Az előadás rendezője a szintén pozsonyi színművészetis Rédli Károly, a jelmez- és díszlettervező, Molnár Ágnes ugyancsak egyetemista. Az Egy őrült naplója egyetemi produkció magyar nyelven, ami azért számít ritkaságnak, mert a pozsonyi Szín-művészeti Egyetem hallgatóinak szinte nincs szabad idejük. Reggeltől estig tanulnak, próbálnak, készülnek az elméleti és gyakorlati vizsgákra. Szóval ez nem egy „ebédjegy szak”, aki tengni-lengni akar Pozsonyban, nem ide felvételezik.

Ezt a jól sikerült előadást a következő hónapokban meg is turnéztatják, Érsekújvártól Rimaszombatig. Figyeljék a plakátokat, érdemes látni.