Pirosfehérzöld

 

Amikor beléptem a kiállításra, az első kép, amit megpillantottam, „a magyar holdra szállás” volt. Arra számítottam, hogy minden alkotás a magyar történelem, tudomány, egyszóval a magyar lét valamely dicsőséges vagy emelkedett pillanatát örökíti meg. Ehelyett mindegyik mű arra ösztönzött, hogy ne csak megnézzem, hanem kapcsolatba is lépjek vele. Arra, hogy megkérdezzem: ebben mi a magyar? És mindegyik sajátos módon adott választ a kérdésre. Az első teremben a honfoglaláshoz és a magyar törtélenelemhez kapcsolódó értelmezések kaptak helyet. Volt itt mindenféle furcsaság: vászonkép a buszon a Kárpát-medencébe érkező magyarokról, szobor a elektromos gitáron játszó Mátyás királyról vagy épp egy fényjátékból megformált turulmadár. A továbbiakban nem volt ilyen világosan elhatárolható tematika vagy irányvonal, bár az egyes termek elején táblák hirdették, hogy mire számíthatunk. Ezek között voltak identitások, szerepek vagy épp ellentétek. Ami rendkívül szembetűnő volt a kiállításon, hogy sugárzott belőle az igazi magyar mentalitás: a pesszimizmus és a negatív életfelfogás. Egy fekete vásznon ennyi állt: szo szo szo szomorú és fá fá fá fáradt. Egy másik vászonkép, melynek egyetlen pozitívuma a zöld alapon piros betű párosítás, szintén lehangoló gondolatot hirdetett: nagyon fáj. Viszonylag sok mű foglalkozott a faji, vallási és etnikai kisebbségek kérdésével is. Ez nem túl meglepő, hiszen Magyarország tipikusan az a hely, ahol folyamatosan középpontban van a cigánykérdés és a más kisebbségekkel való bánásmód. A kiállítás legérdekesebb darabjai közé tartozik Borsos Lőrinc installációja, amely az ország egyik szimbólumát, a parlamentet ábrázolja csaknem egyméteres nagyságban, egy gipszszerű anyagból megformálva. Érdekessége, hogy egy olyan szerkezeten van elhelyezve, amely mozgás hatására működésbe lép, és rázni kezdi a rajta található épületet. A rázkódás következtében a parlament omladozik, repedezik és törmelékkel szórja tele környezetét. Az alkotás címe meglehetősen ironikus: Mozdíthatatlan ország. Az egész kiállítás azt tükrözi, hogy Magyarország nem éppen a lehetőségek országa – szegénység és elmaradottság jellemzi. Amire büszkék lehetnének, abból is negatív identitásképet formálnak: a híres magyar paprika például fekete, tüskeszerűen megformált füzérben dermedt szoborrá. A tárlatot a himnusz zárja – mintha azt akarná közvetíteni, hogy azért mégiscsak megéri magyarnak lenni.A kiállítás után két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy milyen sokféleképpen ki lehet fejezni a magyarságérzést. A másik pedig az, hogy szlovákiai magyarként a legtöbb alkotást nem éreztem magaménak, nem tudtam vele azonosulni. Nem azért, mert nem érzem magam magyarnak. Azért, mert a magyar mentalitás áll távol tőlem. Szeretem a magyar pálinkát és a himnuszt is sajátomnak érzem. De nem akarok azonosulni a negatív identitásképpel, amit a magyarok a világ felé közvetítenek. Nem kell a fekete paprika. Nem kell a sírvavigadás. Nem kell a szenvedő nemzetkép. Akkor most ki a magyar?Almási Krisztina