Pillanatképek vissznézetből

Az ilyen elegyes írásokból összeállított kötet óhatatlanul felveti a kérdést, hogy valamiféle tudatos számvetés késztetése, vagy a véletlen vetette-e a szerző elé régebbi feljegyzéseit, s ezekből domborodtak ki azok a leitmotívumok, amelyek különböző időtávlatokból és különböző tematikai és műfaji környezetből rántották egymás mellé a kötetben szereplő írásokat. Tóth László Ottlikot idézi: „A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek – hogy újra látod, megint meghallod ugyanazt.” Az elmúlt másfél-két évtized alkalmi vagy aktuális eseményekhez kötődő, többségében már megjelent szövegeinek ez az újbóli rátekintés ad második életet.
Az Egy öngyűjtő feljegyzései című kötetben tematikusan, néhol a keletkezés időrendjét követve, máshol ettől függetlenül (vagy épp ennek ellenére) kapcsolódnak egymáshoz és rendeződnek fejezetekbe. A perspektíva a történeti eseményekből szűkül és válik mind intimebbé. Vegyük vázlatosan sorra.
Abársonyos forradalom magyar mozgalmának (FMK) a megalakulását lejegyző helyzetelemzés érdekessége dokumentumjellegéből adódik, a politikai változás lehetőségének eufóriájában született jegyzetek pedig egyszerűen tanulságosak – pláne mai szemmel, amikor egyrészt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi az, amit ’89-ben odahagytunk, másrészt amikor szívesen csúsztatunkcsúsztatgatunk reminiszcenciáink hangsúlyain. A kötet másik fontos történeti vonatkozási pontja 1968, a prágai tavasz eseményei, leginkább az azt megelőző évek szellemi nyitásának a tapasztalata, amihez a szerző folyamatosan, a saját szellemi tájékozódását s az Egyszemű éjszaka című 1970-es versantológiában bemutatkozó költőnemzedék indulását tárgyaló, de további szövegekben is visszatér.
A szlovákiai magyar, a magyar és a szlovák irodalom jelenségeiről, szerzőiről (pl. Tőzsér Árpádról, Mila Haugováról, Ľubomír Feldekről, Domonkos Istvánról, Bettes Istvánról) szóló, s természetesen először nem e kötetben publikált esszék, köszöntők, ismertetők széles merítésükkel vonják magukra a figyelmet, s azzal a szempontrendszerrel, amit egy irodalomelméletekkel felszerelkezett irodalmár nem, csakis az alkotás bugyrait megjárt alkotó tud érvényesíteni.
A nyelvvel, írással foglalkozó futamok (a kifejezést Tóth László javasolja-használja műfaji megjelölésül a kisebb lélegzetű, egy-egy gondolatot, benyomást szépírói eszközökkel: néhol aforisztikusan, máshol metaforikusan kibontó jegyzeteire) az alkotási folyamatra reflektálnak, s noha viszonyítási pontként jórészt tekintetbe veszik az elméleti-bölcseleti „trendeket” is, gondolatmenetük végső szűrője a szerzői én szubjektív tapasztalata. „Az ember lába bokáig / térdig a sárban (porban, mocsokban) – de mondhatnám így is: a történetben –, ám fejével a fellegekbe ér. (...) Ami engem illet: nem kedvelem az epikumot. Egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat szabadon. Köti őt a kaland logikája. A szabadságot a gondolatok-képzettársítások fecskesuhanása adja, a siklósikkanású cselekmény- és síkváltások, a hangütések váratlan váltakozása, a ha-akarom-szélessodrású s ha-szükséges-gyorsmerítésű dinamikája jelenti. A vaskos és a légies egysége, az ilyenisolyan-is összetartozása.” (Műelemzés) Élettér – talán e címszóval foglalhatnánk össze azokat az írásokat, amelyek a szerző hazával, otthonnal kapcsolatos elmélkedéseit tartalmazzák. Tóth László kétlaki – ha az országokat nézzük, és háromnégylaki – ha a településeket: fejtegetéseiből bizonyos fokú relativizmus ajánlkozik megfontolásra. Ebbe a részbe sorolódnak továbbá jegyzetei Párizsról mint olyan helyről, amelyet „otthonának tudna fogadni”. Párizsról beszélve bukkan fel először a temető motívumais, amely a kötet vége felé a családról, felmenőkről, lemenőkről, a „végtelen időbe vetettség” emberi állapotáról szóló írásokban kap hangsúlyos szerepet. A társadalmi és irodalmi eseményekkel, utazásokkal, költözésekkel kapcsolatos beszámolók nyílt személyes hangja nem remeg meg az intim emberi történések lejegyzéseiben sem. Végigkísérhetjük például egy szakítás belső férfivívódásait, az öregedés tüneteinek tudatosítását, a halállal való ismerkedés állomásait. Ezekben a naplószerű beszámolókban számomra az az igazán szimpatikus, hogy olvasóként érezhetem bennük az „ott-és-akkor” esendő aktualitását. Esendő: mert ami ma véresen komolynak, végérvényes jelentőségű értelmezésnek tűnik, holnapra összedől, és újabb egyedüli érvénnyel bíró elemzésnek adja át a helyét, és így tovább, és így tovább.
Tulajdonképpen az egész kötetre vonatkozik ez a naplójegyzetekben egyértelműbben mutatkozó eljárás: a pillanatkép sosem válhat tablóvá, még ha tablószerű beállításával próbálkozott is a szerző az írás pillanatában. Ha egybeolvassuk az eleve pillanatképeknek készült gondolat- vagy benyomásfutamokat és a pillanat adta perspektívát alkalmazó, de eredetileg tablószerűnek szánt (és önmagukban akként olvasható) esszéket, a sokféleségük bontakozik ki elsősorban, perspektívaváltogatásuk, ha tetszik: az értékelést kereső tekintet ide-odacikázása. És az egy teljes – jó fél évszázadnyi tapasztalatot átfogó – tabló megalkothatatlansága. A kötet apróbb-nagyobb írásait, elkészültük autentikus érvényét megírásuk dátuma jelzi, egymás mellé helyezésüket pedig a szerkesztői elv hitelesíti. Amit Tóth László akkor megírt, ma ugyanúgy vállalja fel – mellé helyezve azonban azt is, ahogy máskor látta. Nem tudom, a hatvanadik születésnapi évforduló közeledte késztetie a szerzőt valamiféle számvetésre (vagy az a kiadót készteti, aki viszont a szerzőt), mindenesetre a kötet egyfajta mérleget von. Hitelességét – úgy vélem – az jelenti, hogy nem írja át vagy felül a dolgokat (hiszen ismerjük: a mérlegvonásoknak oly gyakori eljárása ez), élettapasztalatait nem gyömöszöli valamiféle pszeudo-szépirodalmi formába, nem fűzi mesévé – életmesévé, s főleg nem akarja az önmegértés álcája alatt önnön identifikációit utólag magyarázgatni. Az – ami. (Görözdi Judit)