Pet Shop Boys – Se nem retró, se nem trendi

Ez „hivatalosan” egy albumtrilógia lezárása, de az előző két lemez nélkül is működik. Vannak persze közös pontok, a legfontosabb talán a producer, Stuart Price személye, aki a 2013-as Electric és a 2016-os Super munkálatait is vezette. Ugyanabban a berlini stúdióban vették fel – Neil Tennant és Chris Lowe beleszeretett Berlinbe, a dalszövegekben is ott bujkál a város. A hangulat visszafogottabb, mint a bulizós, szórakoztató Super vagy a kísérletező Electric esetében. Az eredeti terv, hogy háromévente jelentetik meg a trilógia darabjait, nem jött össze, viszont tavaly közbeékeltek egy Agenda című, 13 perces EP-t, mert úgy érezték, véleményt kell mondaniuk a társadalom állapotáról, Trumpról, a brexitről, a gazdagokról. A transzparensekre kívánkozó kritikus szövegek miatt azok a dalok tényleg nem passzoltak volna a Hotspotra, amely igazi individualista kiáltvány. 

Egyfajta befelé menekülés jellemzi a lemezt, nemcsak a szövegek szintjén – amellett, hogy tudjuk: a Pet Shop Boysnál mindig is fontos volt a mondanivaló. Ezek a számok ugyanis olyanok, mintha mélyről feltörő zenei emlékeket, dallamíveket, ritmusokat, szekvenciákat ragadnának meg bennük. Ettől egyszerre ismerős és új is, amit hallunk. Se nem retró, se nem trendi, pedig Neil Tennant (65) és Chris Lowe (60) tisztában van a mai trendekkel, Stuart Price pedig olyan menő zenekarok albumain dolgozott, mint a The Killers, a Keane, az Everything Everything vagy a Hard-Fi. És 42 éves korára három Grammy-díjat is begyűjtött szép csendben, elektronikus zenei kategóriákban. Mégsem kreált divatos deep-house hangzást, sem EDM-harmóniákat erre a lemezre. A Pet Shop Boys megmaradt a saját világában, amely elég gazdagon berendezett ahhoz, hogy a huszonegyedik században is működni tudjon, és a fiatalok figyelmét is felkeltse – már ha rábukkannak valahol, mivel Tennanték nem igazán aktívak az Instagramon, sem a Facebookon. 

Egymásra rétegzett analóg szintetizátor-szólamok és simogató dallamok jellemzik ezt a világot. Olyan, mint egy gondos türelemmel összerakott legó-ház: minden apró részlet a helyén van, egyszerre tetszetős messziről, azaz háttérzeneként hallgatva, és nagyítóval figyelve. Kezdő dalszerzőknek különösen melegen ajánlott, mert ezek ketten egyetemen taníthatnák a szakmát. Csupán a Dreamland című dalba segített be a vendég Olly Alexander, a Years ‎& Years frontembere – két nemzedék szintipop-zenekarainak organikus kapcsolódását manifesztálva. 

Még egy híres embert meghívtak a stúdióba: Bernard Butler gitárost, aki annak idején, a kilencvenes években a Suede hangzását kitalálta, aztán amikor már futott a szekér, kilépett a zenekarból. Ő a Burning the Heather című dream-popos dalban működik közre akusztikus gitáron – ritkán hallani ezt a hangszert Pet Shop Boys-dalban. Ez volt egyébként az új album két előzetes kislemeze – talán nem is Tennanték, hanem a vendégek kedvéért. A Hotspot ugyanis tele van erős dalokkal, szinte bármelyik megfelelt volna beharangozónak, ha ebben a nagy harangzúgásban egyáltalán van értelme részt venni egy markáns saját hanggal rendelkező formációnak. Nem is baj, hogy az idei Greatest Hits-turnéjuk elmarad, mert erről a lemezről nyilván kevés fért volna a műsorba, és az efféle megmozdulások egyébként a régi dicsőségükből élőknek valók. A Pet Shop Boys viszont előretekint, a gyorsabb tempójú, bulizósabb dalokban (Happy People, Monkey Business, Wedding in Berlin) és a középtempósakban (You Are The One, Hoping for a Miracle) egyaránt. Neil Tennant finom, bársonyos hangja a régi, és továbbra is úgy tud négyperces, kompakt történeteket mesélni, hogy az ember szinte képeket lát maga előtt.

Indulásukkor azt mondták, diszkózenét akarnak csinálni. Ehhez képest már első slágerük, az 1984-es West End Girls sem pusztán ennyi, mert benne van a nagyvárosi magány, melyet a diszkógömbök hivatottak eltüntetni, persze sikertelenül. Ez a kettősség, az erőltetett hedonizmus és a mögötte kísértő kiüresedés foglalkoztatja őket mindmáig. Néha sikerül kitörni a kalickából, máskor bent rekedünk. Első négy-öt lemezük abban a korszakban született, amikor a brit kormány fokozatosan egyre nyomasztóbb szociális bizonytalanságba taszította a társadalmat. Tennanték a vadkapitalizmusról énekeltek, romantikus sétákról a luxusbutikok előtt, ahol semmit sem engedhetnek meg maguknak, vagy éppen arról, hogy nem tudják kimutatni szerelmüket, mert titkolniuk kell nemi identitásukat. Ez az attitűd paradox módon sokkal közelebb állt a poszt-punk éra lázadóihoz, mint a lakossági popzenéhez, ahová a Pet Shop Boyst sorolták. 

Az új lemezen folytatódik ez a vonal, ám egy kicsit el is kanyarodik: a magára maradt egyén már nem kapálózik sorsa ellen, hanem álomvilágba menekül. Egyfajta egészséges eszképizmus árad ezekből a dalokból, ami mostanság akár gyógyító erejű is lehet. Zeneileg pedig egy olyan világba röpít minket a duó, amelyről nem mondhatjuk, hogy „hajdan volt”. Mert annyira frissnek hat, mintha még mindig létezne. 

Pet Shop Boys: Hotspot, x2 Recordings, 2020