Pályaív szlovák–magyar párbeszéddel

Helena Markusková művészettörténész, a galéria igazgatója és a Luzsicza-kiállítás kurátora hangsúlyozta, hogy intézményük programjában kulcsszerepet játszik a régió képzőművészetének, valamint a szlovák–magyar művészeti kapcsolatoknak a feltérképezése. 

Luzsicza Lajos (1920–2005) születésének századik évfordulójáról a Zmeták-galéria olyan kiállítással emlékezik meg, mely a művész szlovák–magyar színtéren kifejtett művészeti-szervezői tevékenységét mutatja be. Ennek a prezentációnak a legfontosabb hozadéka, hogy – a művészettörténész megfogalmazásával élve – első ízben vázolja a szervező és művész, illetve a szervező-művész két sínen futó pályájának kontextusát a munkásság retrospektív összefoglalásával, új összefüggéséket is feltárva. 

Luzsicza Lajos pályakezdésére erősen hatott szülővárosának, Érsekújvárnak az első csehszlovák köztársaságbeli multikulturális környezete. A helyi gimnáziumban a néprajz iránt érdeklődő és múzeumalapító festő, Thain János tanította, aki Luzsicza figyelmét felhívta a városban kiállító cseh és szlovák művészek munkáira is. Diákként, a helybeli „bohémkörben” forgolódott, melynek Ernest Zmeták és Vágovits Károly festők, valamint Nagyfalussy István költő voltak a tagjai. Később Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Aba-Novák Vilmosnál, Kontuly Bélánál és Kmetty Jánosnál folytatott tanulmányai alatt (1940–1947) a neoklasszicizmus és a modernizmus irányzatain alapuló hagyományos képzésben részesült. A második világháború a fiatal Luzsicza Lajos életébe is beleszólt. Meghatározóak voltak számára a katonaként megélt tapasztalatai, a franciaországi fogolytáborokban töltött idő (1945–1946). Hazatérése után befejezte főiskolai tanulmányait, majd Tatabányán kötött ki, ahol megalapította a Tatabányai Bányász Szabadiskolát.

„Az ötvenes években kezdődött két sínen futó pályája, melynek során különböző pozíciókat és funkciókat töltött be – idézte vissza Luzsicza Lajos munkásságának stációit Helena Markusková. – Dolgozott a Népművelési Minisztériumban, majd főiskolai tanár, egy ideig pedig a Magyar Képző- és Iparművészeti Társulat igazgatója volt.”

Később Magyarország legnagyobb kiállítási intézménye, a Műcsarnok igazgatója lett (1956–1959) – áll Helena Markusková ismertetőjében. Amiből az is kiderül, hogy a forradalom utáni korszakban Luzsicza Lajos nyitottabb kiállítási politikát preferált, teret biztosított a progresszív tendenciáknak. A Műcsarnokban megrendezett, átütő erejű Tavaszi Tárlat (1957) gesztora volt. A szocreál évei után ezen a bemutatkozáson szerepeltek először az absztrakció képviselői is. Luzsicza Lajosnak elvitathatatlan szerepe volt abban, hogy Kassák Lajos háború utáni első kiállítása megvalósulhasson a Csók István Galériában (1957). Ehhez a korszakhoz köthető a szlovák–magyar színtéren kifejtett művészeti-szervezői tevékenységének első szakasza (1956–1959). Cserekiállításokkal kulturális párbeszédre törekedett. A szlovák képzőművészet klasszikusainak kiállításait kezdeményezte Budapesten (Vincent Hložník, 1957, Miloš Alexander Bazovský, 1957, Janko Alexy, 1958, Modern szlovák művészet, 1960). Viszonzásképp Csehszlovákiába magyar klasszikusok kiállításait „hozta el” (Bernáth Aurél, 1957, Szőnyi István – Medgyessy Ferenc, 1957, Prága, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony, 1959) – foglalta össze Luzsiczának ezt a korszakát Helena Markusková. Majd hozzátette, hogy Luzsicza Lajos ezt „kulturális misszióként”, a szomszédos országok közötti közvetítő szerepként fogta fel. 

Ahogy Markusková a kiállításhoz írt, a művész tevékenységét méltató összefoglalójában fogalmaz, a szlovák–magyar színtéren folytatott művészeti-szervezői aktivitásainak második korszaka szorosan összefonódik a lokálpatriotizmusával. E korszak aktivitásai között Luzsicza kezdeményezte Kassák Lajos hagyatéka egy részének Érsekújvárba kerülését (1982–1983), bekapcsolódott állandó kiállításának a megvalósításába (1986), és őrködött „kultusza” fölött. Borsos Miklós Luzsicza Lajos indítványozására adományozta Kassák Lajosról készített büsztjét Érsekújvárba. 

„Luzsicza művészeti-szervezői tevékenységének harmadik, zárókorszaka a bársonyos forradalom után érte el a tetőfokát – fogalmaz Helena Markusková. – A mečiarizmus évei alatt a szlovák–magyar kapcsolatok javításán dolgozott. 1994-ben kezdeményezte, majd 1997-ig azon fáradozott, hogy létrejöjjön a Kortárs Magyar Galéria Dunaszerdahelyen. Egyben békéscsabai helyszínnel a Kortárs Szlovák Galéria alapításának ötletét is felvetette.”

Művészeti-szervezői tevékenysége mellett természetesen művészként is alkotott Luzsicza Lajos, rajzolt és festett. Pályája kezdetén az érsekújvári tájat festette, a fogolytáborban rabtársait rajzolta, abban a korszakában, amikor a Műcsarnok igazgatója volt, karikatúrákat készített művészekről. Szlovákiában sokat festett Bazovskýval. A neves szlovák művész hatásának nyomai Luzsicza művészi kifejezésének tömör nyelvezetében tükröződnek. A 90-es években a klasszikus modernizmus képviselőivel, Kmetty Jánossal, Barcsay Jenővel, Kassák Lajossal, valamint képzőművész gyermekeivel, Stiller-Luzsicza Ágnessel és Luzsicza Árpáddal folytatott párbeszéd hatására Luzsicza Lajos az absztrakció felé fordult – méltatta a művészeti munkásságot a kurátor.

A Luzsicza-hagyaték ennél is gazdagabb, képzőművészként jutott ideje az írásra is. Ennek eredménye két olvasmányos önéletrajz, melyekben saját koráról vallott. Ezek az Ifjúságom, Érsekújvár! 1989-ből, valamint a Hétköznapok – Képzőművészetünk sorsdöntő évei 1945–1960 című, mely 1994-ben jelent meg.

A kiállítás a látogatót végigvezeti Luzsicza Lajos pályáján, tanulóéveitől kezdve egészen az utolsó korszakáig, érzékeltetve ebben a pályaívben a kortársaival folytatott párbeszédét is. A Luzsicza, a közvetítő című kiállítás különlegessége, hogy az Ernest Zmeták Művészeti Galéria archívumában található fotódokumentációt, mely bekerült a tárlat anyagába, most először láthatja kiállítva a nagyközönség.