Otthon és itthon

„Jáááj, de jó kis frizurát szereztél magadnak, szépségem!” – mondta a sarki hajléktalanunk, aki régi ismerősként köszöntött augusztus végén. Bele is dobtam az éppen visszakapott aprót a kis papírpoharába, ahogy kiléptem a koreai fűszeres boltjából, ahol nosztalgiából német tejcsokit vettem borsos áron.

„Köszönöm – mondom én –, ilyet csak Nagymegyeren lehet szerezni, ott is csak Szalay Vikinél.” A hajléktalan erre elneveti magát, és azt kérdi: „Hát az a Nagymegyer meg hol van? És ez a Viki, ez Viktória vagy Viktor?” „Szlovákiában, Közép-Európában, ahonnan nemrég jöttem. És ez a Viki, Viktória.” „Hát akkor isten hozott itthon, Viktóriának meg üzenem, hogy nagyon tehetséges!” – köszön el a sovány fekete férfi, és én megígérem, hogy továbbítom az üzenetet.

Egyébként nem ő volt az első, aki felfigyelt a frizurámra. A metrón is megszólított egy hölgy, majd azt mondta: „Akkor bizony felesleges elkérnem a fodrásznője telefonszámát, ugye? Hacsak nem készülök Szlovákiába mostanában? – mosolygott huncutul, majd hirtelen hozzátette: – Jé, de hisz maga akkor most hazulról jött haza!”

És az utcai sapkaárus sem állta meg szótlanul, ő is megkérdezte, ki a fodrászom, ő is nagyokat pislogott, amikor szépen, magyarul ejtve próbálta kimondani a megyeri Viktória nevét.

A kislányok, akikre néha vigyázok, örömmel fogadtak, s ültek egyszerre az ölembe, miközben – ugye nem meglepő ezek után – a hajamat fogdosták, a frizurámat dicsérték, és azt kérdezték: „Mikor jöttél haza? És milyen volt otthon? És örülsz, hogy most már itthon vagy?” Persze, nagyon jó volt otthon és nagyon jó itthon is, és azt gondolom, valamiféle külön kegyelem, ha az ember több helyen is biztonságban, kényelemben, otthon érezheti magát.

Legújabb fiatal barátnőm, Juliette viszont pontosan tudta, mit érzek. „Én Párizsban születtem, és nekem Franciaország a kedvenc otthonom, mert akkor még együtt éltek a szüleim, s boldogok voltak. Bár Kaliforniát, ahol eddig éltem, is szerettem, most mégis úgy érzem, nagyon jó, hogy New Yorkba költöztem, és alig várom a telet, hogy sok hó legyen, és hószünet, meg nagy hóviharok! Mert tudod, Kaliforniában sosem hull a hó!” Nekem ugyan a hó nem hiányozna, de hát hozzászoktam. Az itthoni időjárás és az otthoni csak annyiban különbözik, hogy az óceán hatására, itt télen és nyáron is kellemetlenül párás olykor a levegő, s gyakran van olyan vihar, amit szárazföldön nem lehet megtapasztalni.

Mióta otthonról hazajöttem, sajnos már kénytelen voltam egyszer fodrászhoz menni, mert a rövid haj gyorsan nő, és akkor bizony ápolatlannak hat. A szokott fodrászatba mentem, ahol potom tizenegy dollálért le is rövidítették, és ahol a tükörbe nézve, miután kész lett a frizura, Vikire gondoltam. Sok kívánnivalót hagyott maga után, amit ott láttam. Nem is figyelt fel rám senki, nem is kérdezte, ki a fodrászom. ĺgy van ez itthon. No, de csak jöjjek majd legközelebb otthonról, ahová viszem is ám Vikinek itthonról a sok kedves üzenetet! No majd akkor...