Öt film az év legjobb produkciói közül

Sőt, nem csupán a nemzetközifilmipar felhozatalából mazsoláztunk, hanem a hazai filmkészítők munkái közül is mutatunk kettőt, melyeket nem érdemes elmulasztani.

Minden, mindenhol, mindenkor

Műfaji kavalkád és egészen döbbenetes történetszövés – ez volt a nyár egyik legnagyobb mozis meglepetése. A történet annyi csavarral és meghökkentő fordulattal szolgál, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja, ám a mozgatórugója a science fiction egy klasszikus, visszatérő témája, mégpedig a mi világunkkal párhuzamos univerzumok létezésének gondolata. A történet főszereplője Evelyn Wang, akit Michelle Yeoh alakít pazarul. Evelyn Kínából érkezett az Egyesült Államokba, ahol férje Waymond (Ke Huy Quan) ügyefogyott segítségével egy mosodát üzemeltet. Evelyn olyan ember, akinek semmi nem jött össze igazán az életben, ő a hétköznapiság mintapéldánya – végül azonban pont ő az, aki megmentheti a multiverzumot egy romboló démontól, mivel képességet kap arra, hogy kapcsolatba lépjen a többi univerzummal. Ám míg a sci-fiben és a fantasyban általában az, ami eltér a mindennapi létezésünktől, az egész világra hat ki és az egész társadalmi berendezkedésünket veszélyezteti, a Minden, mindenhol, mindenkor egy mély, emberi kapcsolatokról szóló keserédes dráma is lehetne. Ebben a filmben Evelyn ugyanis nem azért érdekes, mert szuperhős képességei vannak, pont ellenkezőleg: Evelyn hétköznapisága az, ami érdekessé teszi a létezését. A multiverzumban található párhuzamos életek nem egy alternatívát nyújtanak – a miénktől szebbet, jobbat, érdekesebbet – hanem kiegészítik a meglévőt. És ennek a felismerésnek köszönhetően értelmezheti Evelyn újra a lányával való kapcsolatát. Nem csak a science fiction rajongóinak ajánljuk.

A gyilkos járat

Nézzük 2022 egyik leginkább várt és legnépszerűbb mozifilmjét. Van ugyan néhány kivetnivalónk a sztori-val kapcsolatban, azt azonban el kell ismerni, hogy az év egyik leginkább látványos produkciója volt a Brad Pitt nevével fémjelzett A gyilkos járat. A film Tarantino történetszövését idézi, egyes elemei az akciófilmek kliséit parodizálják. Főszereplőnk a Katica névre hallgató bérgyilkos (Brad Pitt), aki kivénhedt a szakmából, kissé szorongó fickó vált belőle az évek során, de elvállal még egy kisebb megbízást, melynek során nincs más feladata, minthogy ellopjon egy ezüstszínű aktatáskát egy vonaton. A vonatra szállva természetesen kiderül, hogy nem ő az egyetlen, aki a bőröndkére pályázik. A rejtélyes, ahogy azt sejhetjük, pénzzel tömött bőröndhöz több furcsa figurának is köze van, és David Leitch rendező – Tarantinót idézve – ezeknek a karaktereknek a történetét mellékszálakban mutatja be, melyek kedvéért kilépünk a vonatból (és a film egyébként legjobb jeleneteit kapjuk). A történet ugyan egy kissé ellaposodik, azt azonban meg kell hagyni, hogy a több száz kilométeres sebességgel Tokióból Kiotóba száguldó szupervonat attraktív hátteret biztosít a nagyon látványosan kivitelezett üldözési jelenetekhez, nagy ívű pofonokhoz és kegyetlenkedő, szemtelen humorral átitatott vérfürdőkhöz.

A magunk módjára üvölteni

Kassák Lajosról, a magyar avantgárd vezéralakjáról készült dokumentumfilm elgondolkodtató és szórakoztató, informatív és művészi, laza és egyben precíz is: méltó helyet foglal el az idei év legjobb mozitermései között, és nem csupán azért, mert részben hazai a készítők gárdája (bár erre felettébb büszkék vagyunk). A film végigköveti ugyan Kassák életét, de ennél jóval tágabb kontextusban mozog: azt vizsgálja, mennyit változott a besorolhatatlan, független művészek sorsa az elmúlt száz évben. Kassák Lajos nyolcvan évet élt, két háborúval, jobboldali és baloldali rendszerrel, de soha nem idomult, nem alkalmazkodott, egész életében dacos kívülálló maradt. A film végigszáguld a huszadik század történelmén, és szinte csak úgy mellékesen ismerteti a főhős életének egyes szakaszait, vagyis a magánsors szépen beágyazódik a társadalmi mozgásokba. Ez pedig azok számára is izgalmassá teszi a történetet, akiket egyáltalán nem érdekel Kassák Lajos. A szlovák–magyar koprodukcióban készült filmben nagyrészt magyarul beszélnek, a két forgatókönyvíró pedig a Pátria rádióból ismert Jakubecz László, valamint lapunk munkatársa, Czímer Gábor, míg a díjakkal elhalmozott kassai származású rendező, Kerekes Péter vállalta magára a produceri teendőket.

Fehér lovon fekete

Ez a könnyed szórakozást nyújtó film elsősorban azzal érdemelte ki a helyét a listánkon, hogy felhelyezte a filmes térképre Rimaszombatot és Losoncot, ezt az elfeledett régiót. Ez a film egyben a gengszterfilmek alműfajának számító vicces gengszterfilmek első hazai fecskéje. A Rimajánosiból származó Rasťo Boroš rendező úgy tért vissza szülőföldje régiójába, hogy Rimaszombatot és Losoncot nemcsak kulisszaként használja, hanem „szereplőként” is megjeleníti. A történetben két brünni nagymenő uzsorás érkezik Rimaszombatba, hogy ott bizniszeljenek, vagyis megnyissanak egy afféle fiktív bankfiókot. Rajtuk keresztül kapunk bepillantást a helyi alvilág életébe, miközben egy szerelmi szál is lassan kibontakozik. A film elsősorban a színészek miatt működik, pazar szereplőgárdát sikerült összehozni három országból. Milan Ondrík mellett Mokos Attila játssza a történet egyik fő szerepét, aki a történet narrátora is egyben, és aki a végére visszaállítja a világbékét. A filmben nincs fizikai erőszak, Mokos egy szemvillanással meg tudja értetni magát bárkivel. A losonci nagykutyát alakító Mucsi Zoltánnal közös jelenete a film csúcspontja.

Az üveghagyma

Míg néhány említésre méltó produkció mellett kifejezetten alacsony színvonalú produkciókkal árasztott el minket a Netflix az idén, úgy tűnik, az egyik legnagyobb dobását az ünnepekre tartogatta. (Itt érdemes felidézni, hogy a csökkenő bevételek miatt az év első felében nagy leépítések kezdődtek meg a streamingszolgáltatónál, ami miatt úgy tűnik, átgondolni látszik eddigi stratégiáját, mi szerint a mennyiség dominál a minőség felett – ez persze nem érinti a szóban forgó produkciót, melynek előkészítésében már régebben megállapodott a készítőkkel.) Örülhetnek a krimi szerelmesei, hiszen Rian Johnson rendező 2020-as mesteri krimije, a Tőrbe ejtve folytatásáról van szó. Ebbe a James Bond-szériát éppen befejező Daniel Craig érkezett főszerepet játszani: az általa alakított nyomozó, Benoit Blanc egy kicsit flúgos, de karizmatikus figura, aki finomkodásával Hercule Poirot-ra emlékeztet, bumfordiságával Columbót idézi, tűpontos észjárása pedig Sherlock Holmest is eszünkbe juttatja – és míg érezzük a leheletnyi paródiát, az nem ejt csorbát a krimiirodalom népszerű detektíveinek becsületén. A történet fordulatos és humoros volt, a krimi szerelmesei rajongtak érte, nem mellesleg sztárparádét vonultatott fel, és hatalmas bevételeket hozott, így nem csoda, hogy a Netflix lecsapott rá és a készítőkkel rögtön két produkciós folytatásban állapodott meg. Ebből láthattuk most az elsőt, mely pár napja debütált a streamingszolgáltatón. A Tőrbe ejtve – Az üveghagyma az elsőtől független, teljesen különálló történet – csupán Benoit Blanc, a nyomozó figurája köti össze a két produkciót. A történet a koronavírus idején játszódik egy milliárdos, Miles Bron (Edward Norton) luxusszigetén, aki egy előkelő társaságot hív magához egy hétvégére. Így jön össze egy szakmájából lassan kiöregedő topmodell, egy politikus, egy kutató, egy kigyúrt influenszer és a barátnője, és valami oknál fogva ide csöppen a híres nyomozó, Benoit Blanc is, akiről senki nem sejti, ki hívta meg. Adott a talány: vajon mi köti össze a társaságot, és miért akar velük a milliárdos gyilkoskeresést játszani? Egyáltalán, hol a gyilkosság? Míg a nyomozó felgöngyölíti az egyébként meglehetősen szövevényes szálakat, egy meglepően precíz társadalmi szatírát is kapunk, és nem mellesleg rácsodálkozunk, hogy a krimi műfajában igenis lehet még újat és élvezhetőt készíteni.