Ősváltozat a frissen felújított térben

Az épületről oldalakat lehetne írni, méltatni a csodálatos belső tereket, díszítéseket, freskókat, valamint azt az odafigyelést és pontosságot, amivel egyrészt megkísérelték visszaállítani az eredetihez legközelebbi állapotokat, másrészt beépíteni a lehető legmodernebb színpadtechnikát. Erre itt nincs terünk, de az épületet amúgy is látni kell. Ami a darabválasztást illeti: az, hogy az újranyitáshoz Erkel-operát választanak, aligha igényel külön magyarázatot. Az már fölöttébb figyelemre méltó, hogy a Hunyadi László eredeti változata mellett döntöttek. Az operát ugyanis az 1935-ös bemutatóra Radnai Miklós zeneszerző, az Operaház akkori igazgatója, Nádasdy Kálmán rendező és Oláh Gusztáv díszlettervező alaposan átdolgozták. Nádasdy lényegesen átírta Egressy Béni nehézkes, archaizáló szövegét, ami talán nem vált volna a mű kárára, Radnai zenei átdolgozása, melyben bizonyos motívumokat kihagyott, másokat más helyen, többször más szereplőre átruházva használt föl, már komolyabb kétségeket vet(het) föl.

E változtatások fontos dramaturgiai módosulásokat, a belső struktúra átalakítását is jelentették. Mégis, ez az eredetihez képest jelentős különbségeket hordozó átdolgozás egyeduralkodóvá vált a magyar operaszínpadokon. Pedig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat már 1985-ben megjelentetett lemezén visszatért az eredeti zenei anyaghoz. A magyar operakritika emblematikus alakja, Fodor Géza ekkor lelkesen üdvözölte ezt a „visszatérést”: „...az újrafelfedezett eredeti mű /.../ remélhetőleg az Operaházat is meggyőzi arról, hogy az átdolgozott változat ideje lejárt, és előbb-utóbb vissza kell térni Erkel művéhez. Egyszerűen azért, mert jobb.”

Ez a visszatérés – leszámítva egy 2010-es debreceni előadást – egészen mostanáig váratott magára. Ókovács Szilveszter és Kocsár Balázs főzeneigazgató (aki karmesterként már az említett debreceni előadást is jegyezte) Egressy eredeti szövegéhez is visszatért. Ez, tekintettel arra, hogy Egressy szövege keletkezése idején sem ért föl kora legjobb irodalmi alkotásaihoz, nem tűnik egyértelmű pozitívumnak. A darabválasztás után az előadás stílusának megválasztása a következő feladat. Ókovács Szilveszter főigazgatóként egyértelműen a hagyományosabb, „modernkedés”, aktualizálás nélküli operajátszás mellett kötelezte el magát. Nem meglepő tehát, hogy rendezőként is ezt a stílusvilágot választotta. „A nyitó-operaelőadás jó, ha a nagyközönség tetszését elnyeri: ez leginkább még mindig korhű színrevitellel érhető el...” Ez természetesen teljesen legitim szemlélet, melynek alapján a világ számos operaháza igyekszik minden előadásra a lehető legnagyobb nézőszámot biztosítani. Kérdés azonban, hogy hosszú távon, a fiatalok, a jövő közönségének megnyerésére ez-e a leghatékonyabb módszer?

Érdekes, hogy az Operaház főigazgatója, aki több platformon is sokat tett az opera népszerűsítéséért, a fiatalok megnyeréséért, hatékonynak tartja ezt a konzervatív szemléletet a jövő operaközönségének „nevelésében”. De nézzük, milyen is lett a „korhű színrevitel” a Hunyadi László esetében.

A rendező az eddig jelmeztervezőként ismert Lisztopád Krisztinát kérte fel a díszlet megtervezésére is. A dísz- letet leginkább a monumetális jelzővel lehetne jellemezni. A Nándorfehérváron játszódó első felvonásban a harcban megsérült várat egy hatalmas vártorony és várfal romja idézi föl, mely sokkal inkább kelti kevéssé sikerült műtárgy, mint funkcionális díszlet benyomását, s hogy ezt miért a színpad fölött ferdén „lebegve” teszi, arra elég nehéz lehet elfogadható magyarázatot találni. Arról pedig, hogy ez a monstrum miért kerül vissza a színre a Budán játszódó negyedik felvonásban, elképzelésem sincs. Ezzel szemben a második és harmadik felvonásban változatos, sokszor jól funkcionáló, a színpadtechnika lehetőségeiből sok mindent bemutató díszleteket láthattunk.

A műsorfüzetből megtudjuk, hogy a jelmezek korhűnek tekinthetők, bár inkább az 1500-as évekre, mint 1456-ra jellemzők. Valamint hogy „igyekszik megkülönböztetni az új gondolkodást, az újjászületést képviselő Hunyadi családot” az ellentábor képviselőitől, akik „piperkőc, túlzó, nem életszerű küllemmel és viselettel jelennek meg”. A gond az, hogy a mai nézőnek mindez meglehetősen idegen, üres látványvilág, melyhez nincs igazán köze. Ráadásul sokszor az a benyomásunk támad, hogy a jelmezek korlátozzák a szereplők, elsősorban a kórustagok mozgását. Ami a színpadi akciókat, a jelenetek felépítését, a színészi játékot illeti, megmarad a klasszikus operai beállításoknál. Finomabb jelenetépítés, az emberi viszonyok aprólékos kidolgozása helyett a helyzetek színpadi felvázolására korlátozódik, a többit rábízza a zenére, amint azt a két évszázados operai hagyományban megszokhattuk.

Az opera elsősorban mégiscsak a zenéről szól, mondják a konzervatívok, és el kell ismerni, hogy a magas művészi színvonalon interpretált jó zene sok mindenért kárpótol. Az újranyitás első produkciójához a legjobb erőiket vetették be. Karmesterként a főzeneigazgató Kocsár Balázs nyújt megbízható, a mű zenei felépítését pontosan követő, meggyőző zenekari hangzást létrehozó, az énekesekkel a zenekari árokból is intim együttműködést elérő teljesítményt. Pataky Dániel (V. László), Palerdi András (Cillei Ulrik), Brickner Szabolcs (Hunyadi László), az általam látott előadáson a megbetegedett Balga Gabriella helyére beugró Heiter Melinda (Hunyadi Mátyás énekhangja), Miklósa Erika (Gara Mária), Erdős Attila (Rozgonyi) énekesi teljesítményükkel bizonyítják, hogy a jelenlegi magyar operaéneklés abszolút élvonalát képviselik. Az általam látott előadáson azonban mellettük is külön élményt nyújtott két énekes: a Szilágyi Erzsébetet éneklő Kolonits Klára és Bretz Gábor Gara nádor szerepében.

Az Operaház felújítása jelentős esemény, különleges ajándék a jelen és az elkövetkező évtizedek közönségének, de az épületet minden szépre, jóra, értékesre fogékony embernek érdemes megnéznie. A Hunyadi László előadását Erkel zenéjének ritkán hallható magas színvonalú interpretációja miatt minden operakedvelőnek és kulturális örökségeinket fontosnak tartó magyarnak érdemes meghallgatnia. Az opera vezetése számára azonban a továbblépés útja meggyőződésem szerint a mai kor felé történő dramaturgiai és rendezői, értelmezési stiláris nyitás lehet.