Olvasásra ajánlom

Még Dusza Istvánt is megidézi Pályi András szép esszéje (A Közép Európa), mely a ’89 előtti időkből indít, egy virtuális (eszményi, belső, emberközpontú, értékközpontú, tehát egészséges szemléletű, óhajtott) világ igényét rajzolja meg, mintha csak azért, hogy a magyar irodalom rendszerváltozás utáni földrajzának egyik szellemi központját is kijelölhesse a rajzon. Mégpedig úgy, hogy az összképet nézve már-már természetesnek tűnik, mindehhez nekünk, szlovákiai magyaroknak sok közünk van, a Csallóközhöz is, az Új Szóhoz is, az Irodalmi Szeméhez is, a Nőhöz is, és a Kalligramhoz. A Pályi-szöveget, mely a folyóirat idei májusi számát zárja, föltétlen ajánlom, részrehajlás nélkül. Pályi Andráshoz (megtoldott ajánlatként) jó társítás egy kisebb, a lap közepén elhelyezett lengyel blokk.

Másodsorban Dreff János (Tóth Dezső) prózáját (Az utolsó magyartanár feljegyzései; részlet a 9. órából), ez mindazoknak bátran ajánlható, akik szeretik az irodalomnak Rejtő Jenőtől Franz Kafkáig terjedő szeletkéjét: „Középiskolai tanárnak nevezzük azt a közoktatásban elhelyezkedett munkavállalót, akinek a szexuális élete bonyolultabb, értsd: eseménydúsabb, hevesebb, részsikerekben gazdagabb, mint az intellektuális.”

Nagy Koppány Zsolt prózája (Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk) egy festőt idéz meg, megidézi három, felhívó jellegű című festményének varázsát, s magát a festőt, a maga hétköznapi létét, özvegyét idézve, egyszersmind párkapcsolat és művészet konvergenciáját is: „valahányszor festés közben sóhajtozva kijött a műteremből, hogy nem bírom, nem jó, érzem, hogy nem jó, és legjobb lenne abbahagyni, meg elmenni kamionsofőrnek, akkor én lelkes voltam, bementem, odaálltam a kép elé, és azt mondtam: dehogynem jó, fiam, ez zseniális, én látom, szedd össze magad, fejezd be, meglátod, nagy siker lesz, jó lesz, még egy-két év, és megélünk belőle, na persze nem ez a lényeg, hanem hogy elismerjenek, ó, micsoda pompás ecsetkezelés, ó, micsoda színek és alakok!”

Izrael. Tájkép csata közben – Tatár György kiváló esszéje kihagyhatatlan: „Jelenleg inkább azok az erők vannak többségben, amelyek számára a kereszt és a holokauszt egyformán allegória, ennélfogva mindkettő elsősorban eszmei-ideológiai trauma.”

Aztán a versek, a Kalligram e havi versei nagyon erős sort alkotnak: Térey János, Lanczkor Gábor, Tőzsér Árpád, Pollágh Péter és Varga Dániel.

Folytatódik a Mikes Kelem Kör története (Karátson Endre), ezúttal az öncenzúra a téma: „Kibédi Varga Sándor felvetette a kérdést, hogy el kell-e érni az öncenzúra teljes felszámolását: vajon egy öncenzúra nélküli élet boldogabb-e?”

Egyébként pedig a film és a színház áll a lap középpontjában. Sándor Iván szövege (Gábor Miklós arcai, szerepei) több mint emlékezés, a színész és író Gábor Miklós pontos története. A Máté evangéliuma című Pier Paolo Pasolini-forgatókönyv (Lukácsi Margit fordítása) kuriózum s csemege. S kétségtelenül ez mondható el a Kosáryné Réz Lolát megidéző összeállításról is: Kádár Judit beszélget az író unokájával, Kosáry Judittal, természetesen megidéződik a közbülső generációt képviselő Kosáry Domokos is; az összeállításnak része Kádár Judit tanulmánya is: A gyengéd férfiak korán haltak (A történelmi önreprezentáció feminista megújítása Kosáryné Réz Lola regénytetralógiájában). A Pályi-esszé után ezt olvastam el másodikként a Kalligramból, nagy élvezettel; KRL kritikusai, mondja a szerző „nem vették észre, hogy a tetralógia egyfajta pastiche: női nézőpontból dekonstruálja a családtörténetbe szőtt meséket”. Olvasásra ajánlom. (Kenéz Borbála)