<p>Egy lerobbant, ötvenes évekbeli alabamai bár idősödő zongoristája John Sayles új filmjében, a Mézcsurgatóban. Mint mondja: a zene mindig is része volt az életének, hangszeren mégsem játszik. Még zongorán sem, mint a filmben. Van azonban egy másik hangszer is, amelyen szívesen játszana, ha tudna. A trombita. Danny Glover azonban már csak legszebb álmaiban fújja, a valóságban legfeljebb sajnálattal veszi tudomásul, hogy ez is kimaradt az életéből. Színész is csak véletlenül lett. Közgazdasági egyetemet végzett, s már a harmincadik éve felé közeledett, amikor hivatást váltott.</p>
Obamának drukkol, Chávez segíti
Akkoriban már annyiszor hívták filmezni, hogy jobbnak látta, ha pályát változtat. San Franciscóban, ahol született, a fiatal fekete színészeknek külön workshopot szerveztek. Oda iratkozott be ő is, ezután került be néhány Broadway-produkcióba, majd a hetvenes-nyolcvanas évek elején jó pár krimibe, kalandfilmbe.
Első figyelemre méltó alakítását Clint Eastwood mellett játszotta a Szökés Alcatrazból című alkotásban, majd híres regények filmváltozatában (Hely a szívemben, Silverado, Bíborszín) az amerikai történelem drámai fejezeteinek néger hőseit formálta meg emlékezetesen. A világsikert a Halálos fegyver négy részének köszönheti, amelyekben Mel Gibsonnal szerepelt, ő maga azonban sokkal fontosabbnak tartja a Lars von Trierrel forgatott Manderlayt. A színészet mellett azonban másfajta elkötelezettségei is vannak. 1998-tól az ENSZ jószolgálati nagykövete, fekete aktivistaként a rasszizmus elleni harc egyik vezéralakja, de elkötelezett támogatója a TransAfrika Forumnak is. Hatvankét évesen Danny Glover Hollywood legjelesebb színes bőrű férfisztárjainak egyike. Ugyanabban a sorban áll, ahol Morgan Freeman, Samuel L. Jackson vagy Denzel Washington. „Igen, a zene… a blues, a dzsessz és a rock mellett, ami a Mézcsurgatóban is jelen van, klasszikusokat is szívesen hallgatok. Vagy világzenét, folkot, örökzöldet, Bob Dylant. Szeretem a zenét, mert minden társadalmi történésre reagálni tud. Kifejezési mód azok számára, akiknek más megszólalási lehetőség nem adatott - mondta Karlovy Varyban. -A zene valóban csodákra képes. Hatással van az egyén életére, ugyanakkor az egész világot is képes összefogni. Apám sem játszik hangszeren, a ritmus, a zene mégis a vérében van. Anyám Délen született, azt a szót, hogy rasszizmus, tőle hallottam először. Megszenvedte ő is a magáét. Szörnyű történeteket mesélt. Fájóakat és megalázókat. Gyerekként másfél évet a nagyszüleim farmján töltöttem. A szüleim postai alkalmazottak voltak, de hogy ott kaptak munkát, az a polgárjogi mozgalom eredménye volt. Anyám gyakran mondogatta, haláláig hálás marad a szüleinek, hogy szeptemberben iskolába mehetett, s nem fogták ott a gyapotföldön dolgozni. Ő volt az első a családban, aki egyetemet végzett. A nagymamám ágya felett, erre pontosan emlékszem, két kép volt: Krisztusé és Martin Luther Kingé. A dédanyám, aki 1853-ban született, rabszolgasorból felszabadulva élte meg, hogy az unokája, vagyis az én anyám diplomát szerzett.“
Sztárságát Danny Glover szó szerint semmibe veszi. Nem úgy él, és nem is úgy viselkedik, mint hollywoodi kollégái zöme. Akárkivel forgat is, akármilyen produkcióban, magánemberként két lábbal áll a földön.
„Nem szeretem a sztárság velejáróit. Én Danny Glover vagyok, a dolgozó színész. Se több, se kevesebb. A felkínált lehetőségek közül igyekszem mindig a számomra legmegfelelőbbet kiválasztani. Ami azután következik, az szellemi és olykor fizikai munka. Könnyebb vagy nehezebb, mindegy, a lényeg az, hogy bármit csinálok is, mindig fekete vagyok. Ami még ma is sokaknak gondot okoz. Nekem már nem, én már ezen rég túlléptem. Örülök, hogy dolgozom, hogy jó rendezők hívnak, és hogy nemcsak pénzt, hanem még díjakat is kapok. Hogy nemcsak az amerikai, hanem az európai történetmesélők népes hadseregébe is bekerültem. Külön öröm számomra, hogy még rendezhetek is. Nem akarok hivatást váltani, mint néhány színészkollégám, csak éppen úgy gondolom, hogy erre én is képes vagyok. Ha Mel Gibson bátran rendez, akkor én mitől féljek? Találtam egy izgalmas történetet egy 18. századi rabszolgalázadásról Haiti szigetén. Évek óta készülök, hogy megfilmesítsem, de csak most jött össze a pénz. A venezuelai elnök, Chávez nyúlt be az állam kasszájába, Hollywood nem állt mellém. Ott inkább 200 millió dollárt adnak egy filmre ahelyett, hogy tízet támogatnának 20-20 millióval. Hollywoodban egyébként a rasszizmus újkori formája dívik. Ezért is drukkolok Barack Obamának. Remélem, neki majd sikerül változtatnia a dolgok állásán. Gandhi és Martin Luther King a nagy példaképeim. Ők képesek voltak megfogalmazni egy eszmét, amely aztán világszerte különböző mozgalmakat szült. Azzal, hogy kimondtak egy ideát, lehetőséget teremtettek másoknak, hogy megvalósítsák.“ (Szabó G. László)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.