Női váltó a célvonal előtt a Jókai Színházban

Az évad utolsó bemutatójaként egy könnyedebb hangvételű előadást láthat a közönség a Komáromi Jókai Színház színpadán. Szintén bizonyos, hogy egy Egressy Zoltán-darab közönségsikert jelent, hiszen az egyik legismertebb és legtöbbet játszott kortárs szerzőről van szó, aki mai közegbe ágyazott történeteivel, olykor kesernyésbe hajló humorával lopta be magát a nézők szívébe. A nevéhez fűződik az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb magyar tragikomédiája, a Portugál, amely már mindkét hazai kőszínház műsorán szerepelt, de a hazai közönség a focis közegben játszódó Sóska, sültkrumpli című darabját is ismerheti, amelyet a The Art Kulturális Ügynökség mutatott be a közelmúltban (kritikánk a darabról itt).

A Sóska, sültkrumplihoz hasonlóan a 4x100 is sportközegbe helyezi a történetet, ám ezúttal női élsportolók szemszögéből. Négy sprinter készül a négyszer százas váltóra, amely az utolsó esélyük az olimpiai kvalifikációra. A feltétel szigorú – a lányoknak a sportegyesület vezetője által megszabott időeredményt kell teljesíteniük, amellyel nem mellesleg egyben országos csúcsot is futnának. A tétet tovább emeli, hogy egyikük számára az egyéni indulás lehetősége is ezen az egyetlen futamon múlik.

A vígjáték műfajából adódóan hamar felszínre törnek a konfliktusok, amelyek a sporton túli személyes ambíciókból erednek.

Márpedig az olimpiai kijutás érdeke az együttműködés, a harmonikus csapatszellem lenne. És ahogy azt sejthettük, bizony az sem javít a helyzeten, hogy az összefogás négyük közül csupán egyetlen ember – az éppen karriere csúcsán álló – sportoló számára kínál további lehetőséget.

A négy futó személyisége természetesen markánsan különböző. Holocsy Krisztina játssza Perecet, a rangidős, kissé nehézkesebb gondolkodású alkatot, aki anyaként tér vissza az élsportba, lassanként az edzői szerepkör felé tekintgetve. Holocsy Katalin Grafikája racionális személyiség, akiről nem feltételezünk semmi furcsaságot – hogy aztán a dramaturgia ennek az ellenkezőjére világítson rá. Hóvirág impulzív, feltörekvő fiatal csaj, aki úgy gondolja, a cél szentesíti az eszközt – őt Jeney Luca játssza, aki az egyetlen vendégszínészként tűnik fel a darabban, a vele érkező energia pedig remekül feldobja a társulatot. A negyedik futót Kiss Szilvia alakítja, az ő Kisesztere négyük közül az, aki a pályája csúcsán áll. Látszólag a szerelem határozza meg a döntéseit, de erre akár rácáfolni is képes lenne a vége felé.

A generációs és karakterbeli különbségeken túl egy sajátos szerelmi sokszög is bonyolítja ezt a viszonyrendszert – csakúgy mint a gyerekvállalás kérdése. 

A színésznők játéka nem tereli a darabot a könnyebb megoldások felé, a személyes célokból fakadó összeütközések nem maradnak a helyzetkomikum szintjén: érezni a dráma jelenlétét, még akkor is, ha azt a darab nem bontja ki részletesen.

Ebben a bonyolult viszonyrendszerben kulcsszerep jut az egyetlen férfialaknak, a bohém, rejtélyes nevű gyúrónak, Dalínak (Szabó Viktor), miközben az edző, Dzsudi néni (Molnár Xénia) igyekszik józan észérvek mentén terelni a csapatot – bár az ő személyes története is egyre inkább beleszövődik az eseményekbe. A sportolók közötti kapcsolatok így mind összetettebbé válnak, miközben folyamatosan ott lebeg a kérdés: 

valóban mindenek felett áll-e a sportérdek?

A személyes érdek és a csapatszellem közötti ellentétet vizuálisan is remekül emeli ki a díszlet- és jelmeztervező Csontó András. A futók egységes, nemzeti piros-fehér-zöld sportruhát viselnek (és ezen a ponton némi hiányérzetünk akadhat: elhangzik ugyan, hogy a szlovák válogatott is részt vesz a versenyen, kár, hogy a hazai magyar vonatkozás más formában nem érhető tetten), a díszlet kifejező: a futópálya vörösesbarna színe fokozatosan oldódik bele az ég kékjébe a háttérben. A szimbolika egyszerű, ám hatásos: a hat pályasáv mindegyike egy szereplőhöz – a négy sportolóhoz, az edzőhöz és a gyúróhoz – tartozik, és azzal, hogy a háttérben mind a hat sáv az ég kékjébe folyik bele, a sávok egyben a karakterek törekvéseinek metaforájaként is működnek. És ahogy az várható, a történet előrehaladtával egyre több rejtett összefüggés tárul fel, nekünk pedig úgy tűnik, az életpályák nem pusztán párhuzamosan haladnak egymás mellett, hanem egyre inkább összekuszálódnak.

Bagó Bertalan rendezése a stilizáció lehetőségei felé is kikacsint. A darab egyik látványos eleme az, amikor futás közben látjuk a színésznőket – mozdulataik lelassulnak, mintha egy sportközvetítés visszajátszását látnánk. Csakúgy mint a díszlet esetében, a realizmustól való eltávolodás szándéka itt is egyértelműen érződik a produkción. 

A 4x100 izgalmas alaphelyzetből indul, és számos fontos témát érint: a sport világán keresztül beszél az ambícióról, feszegeti a személyes döntések és a gyerekvállalás kérdéseit. Bár nem minden felvetett kérdést bont ki mélységében, erős vizuális megoldásaival és karakteres szereplőivel érvényes és szórakoztató színházi élményt kínál.

Ne maradjon le semmiről! Iratkozzon fel Hírlevelünkre!