Németh Zoltán: Szavak a távolban

Nem ért semmit. Meg sem mer szólalni. Meg sem tud szólalni. 

Amit értenének, az a nyelv előtti, artikulálatlan hang. A hörgés, üvöltés, morgás, nyöszörgés állati zenéje az egyetlen egyetemes emberi nyelv. Azt értenék. 

Saját nyelve a teljes és tökéletes fölöslegesség. Minden, amit tud a világról, fölösleges. Minden élménye, tapasztalata, tudása itt fölösleges, idegen, nincs rá szükség. Senkinek sincs rá szüksége. 

Úgy él itt, mintha nem itt lenne. Az agya, a szeme, a nyelv, a gondolat, az érzelem – minden máshol van. Egy ott-ban, amely mérhetetlen távolságra van itt mindentől. 

Emberi kapcsolatai nem számítanak. Azok az emberek itt jelentéktelenek, senkik, nem létezők. Több száz kilométer távolságra. Senki sem kíváncsi rá, egyikre sem, akiket most felidéz.

Az üzletben háromszor körbemegy, hogy megtalálja a lekvárt, amelyet meg szeretne vásárolni. Nem ismeri a szót és a kérdést sem. 

Egy idő után eljut abba az állapotba, hogy már nemcsak az itteni szavakat nem ismeri, de a saját szavai is el-eltünedeznek. Elhagyja a régi szavakat, amelyeken, amelyekben éveken át zajlott az élete. És nem jönnek az új szavak, nincs semmi a helyükön.

Már negyedszer fordul körbe a boltban, a kosara üres, nem talál semmit, de nem akarja megkérdezni, mert egyrészt nem tudja megkérdezni, másrészt, ha meg tudná is kérdezni, a hibás nyelvhasználat vagy éppen az akcentusa rögtön leleplezné őt. Vagy azt hinnék, ukrán. Esetleg orosz.

Van az a játék, hogy egy idő után a teljes hallucináció állapotába kerül, és a szembejövő emberek kísértetiesen hasonlítanak régi, elhagyott világának szereplőire. Köteles Peti egy modellszépségű lánnyal villamosra vár. Karádi Éva szárított gombát árusít a Hala Mirowska előtt, fájdalmas arccal beszélget egy húsz év körüli fiúval, aki az alkoholizmus minden jellegzetességét arcán viseli. Ez utóbbi truskawkát, málnát, vörös áfonyát (żurawina), ribizlit rak maga elé kis papírtégelyekben. 

Bent Ficsku Pali igazgatja az ékszereket, láncokat, kínálatában A világtörténelem nagy csatái című könyv is megtalálható. Most éppen egy hamisarany-láncot próbál megszerelni. Még sosem látott vevőt a standja előtt.

Fónod Zoltán a park egyik padján üldögél, száraz kenyeret szór maga köré, a galambok szinte elborítják a padot. Nemes Z. Márió jellegzetes arca tűnik fel a 160-as busz ablakában, majd el is suhan. Az egyik hajléktalanban alapiskolai szlováktanárát ismeri fel, szakadt ruhában, büdösen, hányásfoltokkal. Rózsi néni, az iskola szakácsa, aki néhány éve hunyt el, most járókerettel sétál a sárga levelekkel beszórt járdán. 

Zavarban van, hogy megszólítsa-e őket.

Ficsku Palira például mindig ránéz, szemkontaktust kezdeményez vele, de az, ha nagyritkán felpillant, kifejezéstelen, sivár tekintettel bámul el, szinte fáj, ahogyan a szeme üresen siklik le arcáról, válláról, szinte fizikai fájdalmat érez a bőrén. Pali, hát én vagyok, nem emlékszel rám a szigligeti JAK-táborból? Öreg-szem!?  

Csehy Zoli elegáns zakóban, kisuvickolt, csillogó barna bőrcipőben siet a felhőkarcoló 42. emeletén található ultramodern hivatalába, fülében hófehér dugasz. Azt képzelem, egy operaáriát hallgat, könnybe lábadt szemmel Gucci-napszemüvege mögött. Alakja eltűnik a csillogó üvegpalota egymásra pakolt, eltérő színű üvegfelületei tükrében.

Néha csak egy-egy ismerős mozdulat idegen testeken. Valaki hanyagul belerúg egy kőbe, Gazdag Jóska mozgásával. Megigazítja a haját. N. Tóth Anikó. Oldalra néz. Sánta Szilárd. Lép egyet, felemeli a szatyrot, hátranéz, meglöki egy váll, mosolyog, ismerős mosoly, ismerős váll, ismerős mozdulat. És hozzárendelve nevek, arcok, testek. Üres nevek, üres arcok, üres testek.

És van az a játék is, hogy jelen van. Hogy itt van, része, része mégis, nem másfajta. Ezért inkább nem szólal meg. Nem beszél. Nincs nyelve, néma. Ha beszélnek hozzá, mozgatja a fejét, mintha mondana valamit, mintha értené, mintha jelen lenne, mintha benne lenne ebben az életben. Nincs benne, nem mond, nincs jelen, nem érti. 

Akik megszólítják, leginkább őrültek, koldusok, hajléktalanok. Ismeri-e Krisnát. A fogak közt elhadart mondatokra először úgy válaszol, köszönöm. Majd másodszorra már megérti, ismeri-e Krisnát, mert ő a legnagyobb ember, aki, és innét kedve újra nem érthető. Elköszön, a két kereszteződés között még legalább öt embert megszólít, most már egészen biztos benne, valószínűleg a környéken található kb. százhúsz Krisna-, Kryszna- stb. graffity boldog tulajdonosához van szerencséje. 

Egy másik alak cigarettát kér, de ezen nyelven köze sincs a cigarettához a szónak, sokkal inkább a papírhoz, vagy inkább a papirusztekercshez, köszönöm, nem, mondja, erre az még erőteljesebben, kicsit tántorog, szájába böfögi a barackos vodka ízét, elnézést, nem vagyok lengyel. Elnézést, nem látja, hogy nem létezem? Ezt kellett volna mondania. 

Sokkal nehezebb lenne bangladesiként. Pakisztániként. Vietnámiként. Üzbégként. Vagy éppen könnyebb. Talán nem szólítanák meg. Akkor nincs az a játék, hogy jelen van. Akkor azonnal tárggyá válik, a bőr mahagónija, a bőr fényvisszaverő képessége, a bőr sűrűsége, a bőr emisszióképessége, az abszorbció foka, a Kirchhoff-tétel. Azon testek, melyek közepes vastagság mellett a rajtok áthaladó fényt teljesen elnyelik, átlátszatlanoknak. Amelyek csak kis mértékben nyelik el, átlátszóknak neveztetnek. Mint egy mozgó, megszólíthatatlan tárgy. Némasága. Viszi az ételt Uber feliratú hátizsákban, zöld pólóban. Szállítóeszköz, húsból, izomból.

Ezen felosztás azonban csak nagyjában ad áttekintést a testek viselkedéséről. A csendről, a hosszú, álomtalan, fárasztó csendről. A csendet artikuláló szájról, tüdőről. Ha megszólal.

Nyugalom, nem szólal meg.