Nem az értéket keressük?

Először is le kell szögeznem, hogy nem Kocurt próbálom védeni, hiszen erre nincs semmi szüksége, írását korrektnek és megalapozottnak tartom. Nem, hiszen a kritikusnak szíve joga arról és úgy írnia, amiről és ahogy jónak tartja. A kritikus nem élet és halál ura, éppen ellenkezőleg: nagyon is kiszolgáltatott, hiszen véleményét egyedül ő teszi nyilvánossá, egyedül ő vállalja nyíltan az olvasó időbe vetettségét.

Juhász Katalin azonban mintha nem venne erről tudomást. Abszolutizálja és ezzel párhuzamosan frusztrálja is a kritikust, mondván, az ő felelőssége, ha egy „érzékeny lélek” a kritika hatására hagyja abba a versírást. De vajon hol volt a versíró érzékenysége akkor, amikor meggyőződött arról, hogy írásainak a nagyvilág szeme előtt a helye? Nem állítható-e bátran és kétely nélkül, hogy azzal az aktussal, amellyel a nyilvánosság elé mint irodalmat tálalta szövegeit, szóval hogy ezzel együtt lemondott ártatlanságáról és bírálhatatlanságáról is, hogy elveszítette jogát az ártatlanságra? Aki belép ebbe a játékba, az irodalom játékterébe, az nem tehet úgy, mintha egyúttal kint is lenne belőle. Vagy jogtalan előnyökhöz szeretne jutni? Kezdjünk el az irodalomról aszerint beszélni, hogy ki hány éves? Először nézzük meg, kutassuk ki, hány éves az illető, aztán ezzel az előzetes tudással kezdjünk hozzá az olvasáshoz? Abszurd ötletnek tűnik. Ráadásul nem hinném, hogy a fiatal költők igénylik ezt az eljárást, amely rájuk nézve sértő a leginkább. Egy fiatal költő helyében kikérném magamnak azt, hogy egyfajta „csökkent képességű, mert fiatal” előzetes pozíció felől olvassák szövegeimet.

Én, Juhász Katalinnal ellentétben, nem érzek eleve, kétely nélküli örömet egy-egy új könyv megjelenésekor. Azt talán mindannyian tudjuk, hogy a rendszerváltás óta a pénz határozza meg egy-egy könyv megjelenését. Ergo: örüljek a megmozgatott pénz mennyiségének? Akkor már inkább elolvasom a megjelenő könyvet, majd azután kezdek el örülni – ha van miért. Nem dicsérném annyira a kiadókat sem – mert hát ahogyan a kritikus, ők is tévedhetnek. Másrészt meg rá is vannak szorulva a kéziratra, hiszen pénzt csak erre kaphatnak – még ha gyenge is az a bizonyos kézirat…

A „szlovákiai magyar” irodalomban eddig mindig az volt a téma, azt rótták fel, hogy nincs kritika, agyonhallgatják a könyveket. Most, amikor megfelelő számú fiatal kritikus van (Kocur is az, és ki törődik a korával, tegye a dolgát), bonyolultabb a probléma. Tételezzük fel, hogy van egy könyv, amelyet ezek a kritikusok egyöntetűen gyengének tartanak. Ha nem írnak róla, jön újra a vád: megint agyonhallgatják a „szlovákiai magyar” irodalmat (lásd Juhász Katalin és mások vádjait). Ha írnak, és megírják a véleményüket becsületesen, mert valóban úgy gondolják a dolgot, ahogyan megírják, akkor jön az újabb vád: de hiszen ez „fiatal”, „szlovákiai magyar”, „idős” stb. szerző műve, s ezért más elbírálást igényelne (lásd megint csak a Kocur ellen felhozott érveket). Csoda, ha ezek után olyan légkör alakul ki, amely nem az érték létrejöttének kedvez? Nem várható el más, mint hogy az illető kritikus inkább kihátrál erről az iszapos területről. Az is bolond, aki kritikus lesz a „szlovákiai magyar” irodalomban! Senkinek sem hiányoznak a feddések és telefonok, azok a támadások, amelyek már messze nem az irodalmi érték mibenlétét vizsgálják.

Nagyon jó érzett rá erre Csanda Gábor, amikor a Vámbéry kávéház vitája kapcsán legutóbbi cikkében a kritikus „kényszerszerepei”-ről beszél. A kényszerszerepek kora azonban lassan lejár, ha egy irodalmi közösség nem igényli a visszhangot, úgy nem kell erőltetni. Persze nem azt mondom én, hogy nincs joguk megjelenniük a gyengébb esztétikai értéket képviselő könyveknek. Ha tudnak anyagiakat szerezni rá, dehogynem – legfeljebb elhalásszák a pénzt az esetleg értékesebb művektől. Azt azonban, hogy egy kritikus vagy akárki ne írhassa meg az általa gyengébbnek vagy akármilyennek vélt minőségről a véleményét, igen veszélyes játéknak tartom. (Nem tudom, olvas-e Juhász Katalin magyarországi irodalmi lapokban megjelenő kritikákat. Ajánlom neki az Irodalom Visszavág című „fiatal” irodalmárok által képviselt, lendületes lapot, amelyben a „fiatal szlovákiai magyar” irodalom egyes termékei is mérlegre kerülnek. Ha azokkal a kritikákkal szemben lennének Juhász Katalinnak fenntartásai, még talán meg is érteném őt, bár az sem biztos.)

Végezetül az obligát kérdés marad: nem az értéket keressük mindanynyian?