Nem árt, ha egy jó mű örök életű

Ön nemrég olyasmit mondott, ráadásul remekül időzítve, az Ünnepi Könnyvhét ideje alatt, hogy az írásbeliség megszűnése nem is lenne olyan nagy baj a kultúra egésze szempontjából.

Bajnak baj lenne, de már épp eleget lamentáltunk az írásbeliség válsága kapcsán. Kevesen tudatosítják, hogy az írás, olvasás és számolás tömeges tanítása az iskolákban kifejezetten újkeletű dolog, úgy száznyolcvan éve keztdék bevezetni Kelet-Európában. Ha ez éppen hanyatlik, akkor azon kell elgondolkodni, hogyan lehetne az íráseli kultúrából minél többet átmenteni a vizuális kultúrába, a filmbe, a televízióba. Ez Magyarországon sajnos kevésbé foglalkoztatja az illetékeseket, mint a szomszédos országokban, például Szlovákiában is. Mindenütt sokkal több tévéfilm készül, mint nálunk.

Vagyis kortárs írók műveit a képernyőre?

Nem csak kortársakra gondolok. Máig rendkívül népszerűek például a Várkonyi-féle Jókai-filmek, vagy a Mikszáth-regényadaptációk. Erre tényleg kell, hogy legyen pénz, hiszen mire való az állam, ha nem arra, hogy elősegítse a nemzeti kultúra terjesztését.

Azt is hallottam már öntől, hogy korunkban a szappanoperák veszik át a regények szerepét.

A szappanopera kifejezetten epikus műfaj, amit lehet jól is csinálni. Nincs előírva, hogy ez a műfaj csak vacak lehet, rossz színészi alakításokkal. Példa erre a Vészhelyzet című amerikai sorozat, amelyet nagyon jó színészekkel forgattak, és évekig tudták tartani a magas színvonalat.

A színháznak mekkora szerepe van vizuális világunkban?

Mondok egy elképesztő számadatot: az elmúlt húsz évben Magyarországon a színházlátogatások száma évi négy és fél millió körül mozgott. Ebben persze benne van minden, az operett, a szórakoztató műfajok, a haknitársulatok előadásai, nagyon sok blődli is, de ezek mind kellenek ahhoz, hogy a nagy művek is meg tudjanak születni. És persze nem négy és fél millió ember vett színházjegyet. De mégis elmondhatjuk, hogy a színház a vezető magyar műfaj. Bár most néhány teátrum megszűnt, és pénzhiány miatt kevesebb bemutatót tartanak. Valószínű, hogy ez nemsokára a nézőszámon is érezhető lesz. Ráadásul a válság kifejezetten a színházba járó rétegeket érinti, a középréteget, az értelmiséget.

Az irodalom is szellemi luxus kezd lenni, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy rendszeresen vásároljanak új könyveket. És a könyvtárakba sem jutnak el ezek a kötetek.

Igen, a könyveket nálunk is világpiaci áron árulják, és általában pont a kisfizetésű emberek érdeklődnének irántuk. A könyvtárak leépítését tragédiának tartom. Az egyik legnagyobb budapesti könytárban mondták nekem, hogy két éve egyetlen fillért sem kapnak új kötetek vásárlására. Nem is értem, hogyan engedheti ezt az állam.

Nemrég nagy vihart kavart Magyarországon az új Nemzeti Alaptanterv. Sokak szerint olyan nevek is szerepelnek benne, amelyeknek nincs ott keresnivalójuk. Kortárs írók pedig Kertész Imre kivételével egyáltalán nem kerültek bele.

Hát, majd belekerülnek. Ezek a tendenciák maximum öt, tíz, tizenöt évig tarthatnak. Egyébként is nagyon kevés idő jut az iskolában irodalomra. Annak idején mi sem jutottunk el a második világháború utáni alkotókig, pedig nagyszerű magyartanárunk volt. De semmi baj nem történt, mert úgyis elolvastuk, ami számunkra fontos volt. Szóval az ilyesmit azért lehet kezelni. A tanárnak nem az a feladata, hogy belénk sulykolja a kötelezőket, hanem hogy megszerettesse velünk az olvasást. Egyébként szerintem a magyar remekművek kilencven százalékáról szó sem esik az órákon. De ez eddig is így volt. Nagyobb bajnak tartom, hogy a gyerekek nem tanulják meg élvezni az olvasást.

Arról is folyik a nemzetközi vita, helyes-e, hogy egyes írókat futtatnak, médiaszemélyiségeket csinálnak belőlük, és nem mindig azok a művek kapják a legnagyobb figyelmet, amelyek megérdemelnék.

Szerintem hosszú távon csakis a mű számít, semmi más. Nem árt, ha egy jó mű örök életű. Részben igaz, hogy egy átlagolvasó nehezen tud tájékozódni ebben a dömpingben, de ez is mindig így volt. Nem hiszem, hogy például a Nyugat korában olyan sokan tudták volna, mit érdemes elolvasni. A Nyugat időnként csupán ötszáz példányban jelent meg. Móricz Zsigmond is panaszkodott, hogy két-háromezer példányban kelnek el a regényei. Annyiban ma is elkelnek a jó írók művei, sőt. A helyzet tehát se jobb, se rosszabb nálunk, mint anno. Néhány angol vagy amerikai bestsellert kivéve a könyvek a nyugati világban is nagyon kis példányszámban jelennek meg. A költők pedig lassan maguk fizetnek azért, hogy kétszáz példányban megjelenjen a kötetük. De aminek fenn kell maradnia, az valószínűleg fenn is marad. Mert akit erre az iskolában megtanítanak, az ki tudja szűrni az értékek közül a maradandót. Ezért fontos, hogy kialakuljon az érdeklődése, hogy merjen önállóan választani. És tudjon olyan szinten olvasni, hogy ez neki örömet okozzon.