Napsütés, toszkán ízek és illatok

Elvágyódunk valahová délre, ahol habok nyaldossák a homokos partot? Ahol gondtalanul borozgathatunk a naplementében gyönyörködve? Csak épp nem tehetjük meg, vagy még odébb van a szabadság ideje? Nos, azt az űrt, amit az üdülés hiánya okoz az életünkben, szívesen töltené ki a Netflix olyan produkciókkal, melyek kirándulós hangnemet ütnek meg. Vagy azzal, hogy népszerű turistaparadicsomokban játszódnak, vagy pedig azzal, hogy olyan utazásról szólnak, ahol a főhős déli országba utazik. Ilyen volt legutóbb például a Firenzei nyár, ami egy romantikus felnövéstörténet, vagy pedig a Hétvégi kirándulás, egy thriller, mely a horvátországi Splitbe kalauzolja a nézőt. Az ilyen típusú filmeknél jórészt a népszerű helyszín jelenti a húzóerőt, míg a karakterek laposak, és a néző joggal érezheti úgy, hogy nem jutott idő a forgatókönyvírásra. Hiába a gyönyörű tájak, az összeredmény általában felejtős. Bár korántsem mentes hibáktól, egy produkciót azonban érdemes kiemelni: a Toszkána, ahogy azt a nevéből nem nehéz kitalálni, szintén a napsütötte Olaszországot varázsolja a képernyőnkre. A produkció, melyet Meh-di Avaz rendező jegyez, az olasz mentalitást, illetve az északi és déli népek közötti különbséget feszegeti.

A Toszkána főszereplője Theo (Anders Matthesen), egy séf, aki óriási precizitással és művészi igénnyel alkotja meg tányérjai tartalmát egy dániai étteremben. Michelin-gyanús a történet, de míg főhősünk szakmája csúcsát képviseli, emberségből kevésbé jeles. Lekicsinylő hangnemben beszél a szakácsaival, ha azok nem a követelményei alapján dolgoznak, sőt, az sem gond számára, hogy ordibáljon egy potenciális befektetővel. Theo ellentmondásos figura, akinek meg kell dolgoznia a néző rokonszenvéért. Van egy álma, melyhez a végsőkig ragaszkodik: saját éttermet szeretne nyitni. Mikor már a céljához vezető utolsó akadályt kellene leküzdenie – pénzforrást szereznie – elbaltázza a dolgot azzal, hogy rossz modorával elrettenti a befektetőt.

És ekkor érkezik egy levél, melyből kiderül, hogy meghalt Theo apja – akit főhősünk gyerekkora óta nem látott – és fiára hagyta a több száz éves Ristonchi kastélyt valahol Toszkánában. Theo elutazik hát Toszkánába abban a reményben, hogy a lehető legrövidebb idő alatt túlad a kastélyon. A Ristonchi birtokon zajló élet merően eltér Theo dániai pontosságától. A kastélyban étterem és hotel működik, kissé káoszosan, az olaszos temperamentumú Sophia (Cristiana Dell'Anna) irányítása alatt. Theo megérkezik tehát a kastélyba, leül az étterembe és rendel – a felszolgálást látva pedig rosszallóan felvonja a szemöldökét, majd fintorogva turkál villájával az ételben. Míg Theót teljességgel hidegen hagyják a toszkán vidék szépségei, a néző lassan már sejti, hogy főhősünknek végül meglágyul a szíve, megszereti az ódon kastélyt, és hogy ebben az átalakulásban egy nő is fontos szerepet játszik majd.

A készítők azonban nem egy romantikus vígjátékot szerettek volna készíteni, hanem sokkal inkább egy bonyolult személyiség fejlődéstörténetét bemutatni. Theónak nemcsak az a feladata, hogy megtanulja szeretni a zűrzavaros vidéki Olaszországot, hanem hogy kibéküljön a múlttal, azzal, amit kisfiúként az apa hiánya jelentett számára. Ebben pont az északi és a déli mentalitás ellentétei bizonyulnak gyógyító hatásúnak, hiszen főhősünk lassacskán rájön, hogy mindkét félnek van mit tanulnia a másiktól.

Anders Matthesen dán színész minden igyekezete ellenére karaktere azonban kissé ormótlan. Pont úgy, mint az északi és déli életszemlélet ellentéte, a szereplők is kissé sablonszerűek. A felszínes forgatókönyvért azonban kárpótol minket maga Toszkána, melynek tájait és ízeit szemléletesen igyekszik kirajzolni a film. Nemcsak szemet gyönyörködtető vidékeket látunk, hanem ínycsiklandozó képeket, mikor Theo a mesterszakács tudományával veszi kézbe a zamatos toszkán alapanyagokat – persze csak miután módszeresen rendet rakott a zűrzavaros olasz konyhában. Hogy tovább csiklandozza érzékszerveinket, a film egy esküvői vacsora elkészítésével csúcsosodik ki, Theo ugyanis fogadásból azt szeretné egy potenciális vevőnek bebizonyítani, hogy a hely a legmagasabb elvárásoknak is megfelelhet, ha helyesen irányítják. Az ízek, a színek, és az illatok azok (és kevésbé a forgatókönyv), ami miatt érdemes megnézni ezt a filmet.