Műfajok közötti falak döntögetése

A szervezőcsapat főleg olyan produkciókat hív meg, amelyek több műfajt képviselnek. Rocksztár-népszerűségű komolyzenei szólisták, crossover előadók, egyszerre nívós és közérthető zenét prezentálók láthatóak évről évre Pozsonyban, a közönség pedig fejlődik – ezt a jegyeladások mutatják. 

Idejét se tudom, mikor szerveztek utoljára koncertet a Régi Vásárcsarnokban, de a lényeg, hogy a Viva Musica! zöldet kapott, és ismét itt rendezhették a Jánoska Ensemble koncertjét. Ami azért is fontos, mert hazánk jelenleg egyetlen világ-hírűnek mondható zenei formációjának háromnegyede a csarnok szomszédságában, a Kalapos utcában cseperedett fel. Az elmúlt öt évben játszottak húszezer ember előtt a Rio de Janeiró-i Copacabana strandon, a legendás New York-i Carnegie Hallban, fontos nemzetközi fesztiválokon, mégis ritka ünnep számukra Pozsonyban fellépni.

Ezek a szimpatikus fiatalemberek pár év alatt jutottak a csúcsra, vagy annak közvetlen közelébe – szerintünk nemzetközi karrierjük csak most kezdődik, az idei Revolution című, Beatles-dalokat is újragondoló albummal. Kis hazánkban eddig rajtuk kívül senki másnak nem jelent meg lemeze a tekintélyes Deutsche Grammophonnál, az övék ráadásul aranylemez is lett Németországban. 

A három Jánoska fivér, František, Roman és Ondrej Bécsben tanult zongorázni, hegedülni, olyan tanároktól, akikhez az egész világról folyamatosan jelentkeznek diákok, és maguk döntik el, kikkel óhajtanak foglalkozni. Mindhárman egy zenészcsalád hatodik nemzedékét képviselik, a génjeikben van a muzsika, totyogós koruk óta ezzel foglalkoznak. És a sok gyakorlás, versenyzés, a szmokingos fellépések közepette egyszer csak rátaláltak a saját hangjukra. Kimondták azt, amit csak kevesen mernek: hogy a könnyűzene legnívósabb produkciói egyenértékűek a komolyzenei művekkel, hogy Michael Jackson szerepelhet egy lapon Paganinivel, hogy a minőségi dzsessz csak egy lépésnyire van a szórakoztató zenétől, vagy hogy a tökéletes technikai tudás mellett a kreativitás és az improvizációs készség is fontos. (A kvartett negyedik tagjának, Darvas Gyulának édesapja és a nagyapja is nagybőgős volt, úgyhogy neki sem bizonyult túl nehéznek a pályaválasztás.) 

Az év egyik legjobb koncertjét láthattuk június 27-én. Jánoskáék talán még a vasárnap fellépő Stinget is lepipálták a forró csarnokban. (A légkondit jövőre ígéri a fenntartó, a szervezők egy-egy legyezőt tettek minden székre, hogy a nézők ne ájuljanak el). Folyamatos „szárnysuhogás” közepette hallhattuk tehát, ahogy Monti Csárdását lazán átúsztatták a Beatles Hey Jude-jába, ahogy Bachot és Mozartot dzsesszesítették, ahogy a Let It Be-ből kamarazenét csináltak. A műfajok úgy olvadtak egymásba, mint mi a székünkre. És közben büszkék voltunk rájuk, akik saját tehetségüknek, szorgalmuknak köszönhetik mindazt, amit elértek egy kíméletlen piacon, bármiféle hátszél nélkül.