Mozival a depresszió ellen

TALLÓSI BÉLA

Az Antidepresszívum szekciócím – a szemle rendezőinek magyarázata szerint – nem azt jelenti, hogy a néző halálra fogja röhögni magát. E blokk filmjei nem bohózatok, hanem olyan mozik, amelyek távol akarják tartani magukat a politikától. A kisemberrel foglalkoznak. Azokkal, akiknek nem adatott meg, hogy kiemelkedjenek. Gondjaik ellenére mégis jól érzik magukat, mivel ők maguk is jók. És tesznek azokra, akik a külső alapján ítélnek. Akik nem jutnak el addig, hogy megkérdezzék: miért olyanok a periférián élők, amilyenek.

Mint Doris Dörrie Glück című filmjének hősei is. A német film érdekes alakja Doris Dörrie, akinek témái kicsit érzelgősek, mozis történeteiben kicsit labilis a logika, olyannyira, hogy szinte valószerűtlen, amit történetként mutat (valahol mégis hiszünk neki – ez is furcsa hatása a munkáinak). Érvényes ez a Glückre is. Valahol Dél-Oszétiaban járunk, de járhatnánk bárhol, ahol polgárháború dúl. Ott bárhol megtörténhetne, ami Irinával, a pásztorlánnyal megesik. Idillikus környezetben tölti napjait juhai őrzésével. Boldog családban nő fel, minden étkezéshez jut az asztalra méz. De kitör a háború, a lány anyját és apját lemészárolják, őt pedig egymásnak adva, brutális módon megerőszakolják a katonák. Kegyetlen, ahogy a „kiterített” lányt azzal is megalázzák, hogy meggyalázása közben alkohollal locsolják, s a kamera a katonák arcából a gyilkos fölényességet mutatja! Azért eltúlzottan nyers ez az epizód, hogy érthetővé tegye a lány későbbi viselkedését.

Berlinben járunk, Irina platinaszőke hajjal az utcán árulja magát. Az egyik éjszakai műszak után egy Byron névre hallgató kutya elvezeti őt a vele egyidős punk Kalléhoz, aki hajléktalanként szintén az utcán tölti az éjszakákat. Szép lassan összebarátkoznak, s mivel mindkettőjüket a szív vezérli, Irina végtelenül jó ember, a fiút beköltözteti abba az albérletbe, amelyben fizetős kuncsaftjait is fogadja. Rengeteg tisztaságot, szépséget és tikot mutat kapcsolatuknak az a szakasza, amíg Irina és Kalle finom gesztusokkal egymáshoz közelít, és lassan-lassan egymásra talál. Irina, aki mézes kenyéren kívül más ételt nem ismer, vesz egy hatalmas csirkét és egy elektromos kést, hogy születésnapi ebédet főzzön a fiúnak. Kalle elborzad a csirke láttán, mivel Byronhoz, a kutyájához hasonlóan ő is vegetáriánus. S nemhogy enni, felboncolni sem hajlandó – még a halott(!) csirkét sem. Irina megérti, és a csirkét kidobja az ablakon. A kést megtartja, mondván, jó lesz, hogy végezzen a férfiakkal, akiknek szolgáltatásokat nyújt.

Nem sokkal később Irina egyik állandó kuncsaftja fizetett szolgáltatás közben szívrohamot kap. A lány elmenekül a lakásból, az ágy mellett hagyva a hullát. Közben megérkezik Kalle, s az állapotokat látva úgy gondolja, nem hagyhatja cserben Irinát. Az elektromos késsel eltakarítja a hullát. Ennyit el lehet mondani a filmről kedvcsinálónak, mivel a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy ezek után a néző várná. A megoldás minden depressziót elmulaszt. Vannak az eseményekben logikai bukfencek, túlexponált érzelmi ráhatások, ám végül is ez csupán egy valós esetet feldolgozó irodalmi alap filmes adaptációja. Ami – helyenként szépelegve – arra mutat példát az élet perifériáján tengődő két kis alak szorult helyzetének megoldásával, hogy nem halt ki a jó. Depresszió ellen biztosan használ Irina és Kalle modern meseként elődadott love storyja, amelynek alapján a néző megirigyelheti az őket összekötő szerelem kivételes erejét.

A versenyfilmek mezőnyében vetítették Rachid Djaidani fiatal rendező Rengaine című francia opusát. Ahogy a filmet Pozsonyba elkísérő Slimane Dazi, a történet főszerepét alakító színész elmondta, kilenc évig tartott a forgatás, mivel arra törekedtek, hogy minél életszerűbb legyen. A forgatókönyv is inkább csak vázlat volt, úgy vették fel a jeleneteket, ahogy a helyzet hozta. Sötét, színeiben elmosódott párizsi környezetben botorkál a film. S az alig kivehető helyszíneken súlyos párbeszédek tanúi vagyunk. A dialógusokban a főszereplő, az Észak-Afrikából származó arab család negyvenből a legidősebb fiúgyermeke, Slimane öccseivel tárgyal arról, miként tudnák megakadályozni, hogy lánytestvérük, a muzulmán Sabrina egy afrikai keresztény fekete férfihoz kösse az életét. Súlyos film ez, amelyben a negyven testvér a tradíciókkal küzd, miközben kiderül, hogy valamennyien megtörték már a hagyományokat. Maga a fekete fiú ellen leginkább ágáló Slimane is, akinek zsidó lány a kiválasztottja. Az csak bonyolítja a helyzetet, hogy a fekete fiú anyja sem szeretne a családba egy „afrikai fehér lányt”.

A vitát – hogy hogyan akadályozzák meg a nászt – végül az a testvér tereli helyes irányba, akit melegsége miatt kitagadtak, ám akit Sabrina ügyében mégis elérnek. Ő mondja ki a hagyomány kontra nyitás dolgában a családi ítéletet.