Mocsáry Lajos keserű igazsága

Születésének 175. évfordulóján megnyugodva konstatálhatjuk, hogy Mocsáry Lajos szerepét a magyar és a szlovák történetírás egybehangzóan ítéli meg. A magyar történetírásban Jászi Oszkár óta közhely, hogy Mocsáry, „a régi 48-as tradíciók legtisztább letéteményese”, a kiegyezés utáni országban egyes-egyedül mérte fel a nemzetiségi kérdés súlyát, évtizedekig figyelmeztetett, milyen veszélyekkel jár, ha a sovén indulatok kerekednek felül. Dušan Kováč pedig azt idézi fel Slovensko v Rakúsko-Uhorsku című könyvében, hogy Mocsáry, „aki olyan politikus volt, aki nem értett egyet az iskolák és a kulturális élet erőszakos magyarosításával”, miként segítette Andrej Kmeťet a Szlovák Múzeumi Egylet megalapításában.

Mocsáry tragikus magányát olyan angol publicista is észrevette, mint a magyarországi nemzetiségek jogaiért a XX. század elején kiálló Scotus Viator. Híres művének (A nemzetiségi kérdés Magyarországon) előszavában idéz egy párbeszédet, amelynek során magyar partnere Mocsáryra hivatkozik, mint „kiváló politikusra”, aki védi a nemzetiségek jogait. Az angol publicista azonban kénytelen visszavágni: éppen saját pártja zárta ki ezért soraiból, s gyakorlatilag száműzte a közéletből. Hasonló szellemben hivatkozik Mocsáryra H. W. Steed, a londoni Times bécsi-budapesti tudósítója, később főszerkesztője, aki korábban megértéssel szemlélte a magyar politikát, magyarul is megtanult, de a nemzetiségi harcok kiéleződésekor szembefordult a magyar kormányokkal és nyíltan megírta: „az európai rokonszenv elvesztése nem tulajdonítható valamiféle ördögi összeesküvésnek, amit a magyar szabadság ellen szőttek, csupán annak, hogy a magyar állam mindjobban eltér a liberalizmus és igazságosság alapelveitől, pedig egyedül ezek segítségével őrizhetik meg uralmukat a nem magyar többség felett”.

Mocsáry 1886-ban leszögezte: a magyar kormányoknak egyértelműen folytatniuk kellene azt a nemzetiségi politikát, amelyet 1848/49-ben Kossuth, majd a kiegyezés után Deák, valamint Eötvös határoztak meg. Az természetes volt akkor, hogy a történelmi Magyarország területi integritása érinthetetlen volt, ez a kérdés különben még a nemzetiségek részéről sem merült fel, de a magyar és nem magyar népesség közötti viszonynak Mocsáry szerint partneri kapcsolatnak kellett volna lennie. „Ha mi szakítunk azzal a politikával, melyet a hatvanas években inauguráltunk, ha ezzel ellentétben a magyarosítás terére lépünk, lehetetlenné válik hazánkban a polgári szabadság, a jogegyenlőség, a legtöbb szabadelvű intézmény. Vessenek magukkal számot a magyar soviniszták, a közművelődési egyletek emberei, hadjáratot folytatni a nemzetiségek ellen, s fenntartani, továbbfejleszteni az állami függetlenséget, fenntartani és szabadelvű irányba vezetni a törvényhozást és kormányzást – ezek összeférhetetlen dolgok.” Arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy a kiegyezés utáni politika osztrák segítséggel akarja erőszakkal (merthogy másként nem lehet) elmagyarosítani a magyar állam lakosságának többségét, viszont nem vet számot azzal, hogy – természetesen – Bécs megkéri e támogatás árát. Mocsáry feltette a kérdést a Tisza-kormánynak: „célszerű-e felbolygatni a nemzetiségi kérdést; célszerű-e az államnak, a magyarságnak magára vonni azon kétségtelenül felébresztendő ódiumot, provokálni azon veszélyeket, amelyek ezen akciónak (az erőszakos magyarosításnak) természetes következményei lesznek...”

Ma már tudjuk, hogy alig négy évtized múltán ez a halálos veszedelem bekövetkezett. S Mocsárynak adhat igazat az utókor, aki világosan látta: a dualista osztrák–magyar államhatalom fenntartására tett kétségbeesett és tragikus következményekkel járó politikai kalandok helyett – a nemzetiségi béke megteremtésére kellett volna törekedni. „Szövetkezni Ausztriával a nemzetiségek ellen – ez egy dolog és lehet politika. Szövetkezni a nemzetiségekkel a bennünket államiságunkból kiforgatni törekvő irány ellen – ez más dolog és ez is politika. Az elsőhöz szükséges a nemzeti függetlenség feladása, a másikhoz szükséges a nemzetiségi jogegyenlőség tiszteletben tartása. De szembeszállni Ausztriával és a nemzetiségekkel is – ezt azután nem tudom minek lehetne mondani – politikának nevezni semmi esetre sem lehet”.

Mocsáryt a kortársai eleinte hajlamosak voltak amolyan politikai álmodozónak tekinteni, majd egyre veszedelmesebbnek látták és láttatták. A magyar nacionalizmus egyik vezéralakja, a harminc millió magyarról ábrándozó Rákosi Jenő ugyanolyan személyes ellenfelének tekinti, mint Ady Endrét, vagy bárkit, aki a polgári Magyarországot akarta létrehozni. Rákosi Mocsáryt egyenesen azzal vádolta meg, hogy fel akarja lázítani a nemzetiségeket, és az ő segítségükkel kívánja megkaparintani a politikai egyeduralmat. Ez, természetesen, közönséges rágalom volt, de ahhoz elegendő, hogy 1892-ben Mocsárynak andornaki birtokára kellett visszavonulnia, a magyarországi közéletből kitaszították és csak a progresszív értelmiség – Jászi Oszkár, Pohányi Károly, Szabó Ervin – tart vele kapcsolatot.

Mocsáry Lajos hosszú életet élt: 1826-ban született és 1916-ban halt meg. Kegyetlen sorsa volt: látnia kellett, hogy jövendölései sorra-rendre beigazolódnak. Olvassuk csak el azokat a méltósággal telített, ám mégis oly keserű szavakat, amelyekkel búcsúzott a közélettől: „Azt nem tudta ez a magyar ember (mármint maga Mocsáry) lelkiismeretével összeegyeztetni, hogy ő is szószólója legyen annak a struccmadár-politikának, mely hazafias dolgot vél cselekedni, midőn a nemzetiségi kérdést a komoly megvitatás teréről leszorítván, egyedül néhány szenvedélyes jelszó hangoztatásával véli abszolválhatónak, mely bölcs és hazafias dolgot vél cselekedni, midőn a nemzetiségi pártok képviselőit a közéletből ténylegesen kirekeszti; azt nem tudta egyeztetni lelkiismeretével ez a magyar ember, hogy a közvélemény téves irányának s a felkeltett szenvedélynek hízelegjen, sőt kötelességének tartotta, hogy azzal egyenesen szembeszálljon. Nagy vakmerőségnek tekintetett ez, mert a közvélemény éppúgy megköveteli az udvarlást, mint bármely más nagy hatalom, de mégis be lett bizonyítva, hogy a magyar fajhoz való hűséggel igenis megfér a jogos nemzetiségi igények kielégítésének követelése”. Ez nemcsak a magyarokra nézvést érvényes...