Minden negatívat pozitívvá formált

Egész lényével a művészetért lángolt. Fanatikus volt, megszállott. Hitt abban, amit csinált. Úton-útfélen egy új művészeti irányzatot hirdetett. Régi épületek, foltos falak inspirálták képeit, de ahogy festett, az felért egy utcai happeninggel. Hóna alatt kész műveivel Prága kocsmáit járta. Ott mutogatta, mit alkotott, képzelőereje szabad világába csalogatva, akit csak tudott. Voltak, akik amerikai kémnek hitték, és hívták a rendőrséget. Az ötvenes-hatvanas években járunk, meg is jelentek nyomban a rendszer egyenruhás elkötelezettjei, de csak ritkán avatkoztak be, és azok is csak apró incidensek voltak.

Nem a botrányok igazolták Vladimír Boudníkot. Képeivel emberibb társadalomra vágyott. Prága Óvárosában és a Kisoldalon lezajlott utcai akciói (volt belőlük legalább százötven) nem valami intellektuális vagy esztétikai magamutogatásra utaltak, hanem arra: az ember nem lehet passzív befogadója a kultúrának. Ezért hívta a szürke, kommunista elvek által szabályozott realitásból a fantázia szabad világába az utcai járókelőket. Kiáltványokat írt, magyarázatokat művészi tevékenységéhez. Versben, prózában, levelekben hirdette létjogosultságát egy új képzőművészeti irányzatnak, amelynek célja a lélek újjáébresztése volt. Kortársa és jó barátja, Egon Bondy, a neves cseh író, költő és filozófus, a prágai underground meghatározó alakja írta róla:

„Boudník kívül áll minden kulturális ajánlaton, mert akkora egyéniség volt, hogy tulajdonképpen sem művészi, sem politikai értelemben nem érintkezett a valósággal, hanem kialakította a saját vízióját erről a valóságról.”

Érzékeny korban, kamaszként pecsételte meg az életét a második világháború. A prágai Állami Grafikai Főiskola világviszonylatban is jelentős intézmény volt. Ott végzett Vladimír Boudník. 1942-ben Németországba vitték kényszermunkára. Esztergályosként dolgozott Dortmundban.

„Olyan művészetről álmodtam, amely túlélne minden katasztrófát, ha az ember is túlélő marad” – írta.

Absztrakt alkotásai láttán sokan pszichiátriai esetnek vélték. Közben épp a pszichiáterek voltak azok, akik elsőként vették komolyan képzőművészeti kiáltványait. Nem így a kommunisták. Az ő szemükben Boudník elmebeteg imperialista alak volt.

A kladnói Poldi kohóban propagandaanyagok grafikusa volt. Az ottani gyárvezetők szóra sem méltatták, hiszen más gondjuk volt, mint hogy a művészettel foglalkozzanak. A kor neves festőművészei, akik proletárokkal, vörös zászlót lobogtató, sztahanovista munkaversenyek tervét teljesítő gyári munkásokkal, Sztálin-portrékkal jutottak ilyen-olyan előnyökhöz, lekezelően beszéltek róla. Alkotásait nem tudták semmiféle ideológiához kapcsolni, így május elsejei felvonulásokon sem mutogatni. Bádoglemezekkel, deszkalapokkal, vasreszelékkel és fűrészporral alkotott olyan közegben, ahol mindez hulladéknak számított.

„Vladimír szerette a perifériát, szerette az örökké feltúrt utcákat, melyeknek üregeiből kitépték a csöveket, a villany- és gázvezetékeket, ezeket a fekete és puffadt vesszőket, melyek úgy fonják körül csápjaikkal a rémült hétköznapi gyalogost, mint a Laokoón-szoborcsoport kígyói” – ezt már másik nagy barátja, Bohumil Hrabal írta róla, mint gyöngéd barbárról. Aki színészként látta Boudníkot Věra Chytilová szkeccs-filmjében, a Világ Automata büfében, amely Hrabal novellája és a grafikus életének motívumai alapján készült, pontos jellemrajzát látja az író következő megállapításának is: „A lépkedő Vladimír egy égő gázlámpára emlékeztet, ugyanolyan karcsú volt, és arca már messziről magára vonta a járókelők tekintetét... Miskin herceg és Sztavrogin szintézise, a horror és a hihetetlen alázat mestere, a művész, aki, ahogy teltek az évek, alkotó törekvéseivel minden negatívat pozitívvá formált.”

Hrabal és Boudník a kladnói kohóban találkoztak, ott lettek életre szóló cimborák. Később Egon Bondyval hármasban együtt is laktak Prágában, az Örökkévalóság gátján. A Levél egy kiállítás résztvevőihez és az Éjszaka írt napló is Boudník alakját őrzi Hrabal révén.

Van azonban egy magyar vonatkozása is a tíz éven keresztül magányos zseniként, teljes elszigeteltségben élt grafikusnak, aki Hrabal szerint ugyanolyan magasságokba emelkedett, mint az amerikai Jackson Pollock a festészetben. Nem mellesleg 1958-ban már a brüsszeli világkiállításon mutatkozott be, majd New Yorkban és Miamiban is tömegeket vonzott alkotásaival. Felesége, Holéni Tekla egy magyar–szlovák grófi család sarja volt. 1957 januárjában jelent meg a Boudník műtermében rendezett kiállításon, két hónappal később már együtt laktak, május végén pedig összeházasodtak. Hrabal volt a tanújuk. Hogy a bizalmatlan, gyanakvó, húszéves lánynak bebizonyítsa, mennyire szereti őt, és a házasságot is komolyan gondolja vele, Boudník a szó szoros értelmében fejjel rohant a falnak.

Hrabaltól tudjuk azt is: „Amikor Vladimír összeházasodott Teklával, eleinte azon tanakodtak, hogy képzőművészeti esztétikát tanuljon-e Tekla, vagy inkább nyelveket, vagy esetleg grafikai iskolába iratkozzon be. Végül aztán Tekla ugyanott dolgozott, ahol Vladimír, kitanult esztergályosnak, és mert vállpántos kertésznadrágot viselt, szép mellének köszönhetően a gyár kedvence lett.”

Vladimír Boudník 1968 decemberében önkezével vetett véget életének. Halálának oka azóta is tisztázatlan. A Gyöngéd barbár Bohumil Hrabal halotti éneke az elvesztett barát sírjánál.

A szerző a Vasárnap munkatársa