Minden koncert egyformán fontos

Ez egy nyári interjú. Azért tartogattam mostanáig, mert alanyunk említett egy készülő új albumot, amely jó apropó lett volna – de még mindig semmi hír róla. Úgyhogy kezdjük az éves mérleggel. Frank Turner idén 115 koncertet adott 24 országban, plusz az USA 21 tagállamában. Azt is tudjuk, hogy szólókarrierjének kezdete óta 2838 bulit abszolvált már. Pár napja jelölték a Best Live Act díjra, amelyet már rég megérdemelt volna lehengerlő koncertjeiért.

Életmentő volt számomra, hogy 2020 tavaszán, az első lockdown alatt az összes  albumodat eljátszottad elejétől a végéig, akusztikus gitárral, a nappalidban. Tíz héten át ezeket a csütörtököket vártam.

Haha, én meg tíz héten át állandóan gyakoroltam! Mert hát elfelejti az ember a régi dalait, ha nem szerepelnek a koncertprogramban, úgyhogy sokat készültem egy-egy ilyen streamelésre. A pandémia alatt be-golyóztam volna, ha nem jut eszembe ez a projekt. Azt is élveztem, hogy élőben kommunikálhatok az egész világról kommentelő rajongókkal. Ráadásul tudtam segíteni anyagilag egy-egy kedvenc klubomat. Mindig ott volt az aktuális számlaszám, ahová pénzt lehetett utalni. Több helyről visszajeleztek, hogy nekem köszönhetően élték túl a lockdownt.

Ezek a szobakoncertek is beszámítanak az összesítésbe?

Természetesen, hiszen koncertnek azt nevezzük, amikor a hallgatók többen vannak, mint az előadók. És nagyon sokan ott voltak velem, ha nem is fizikai értelemben. A zenésztársaim eleinte cikiztek, amiért pontosan számon tartom a fellépéseket, aztán már ők kezdték kérdezgetni, hogy ez most hányadik bulink lesz… Nekem mind egyformán fontos, imádok élőben zenélni! Húsz év alatt sem untam rá. Imádom, hogy mindennap máshol vagyok, mások a körülmények, az energiák, a catering, a szállás… Még interjút adni is imádok!

Gazdag családból származol, a híres etoni elitsuliban Vilmos herceg volt az osztálytársad, úgyhogy nyilván nem rockzenei pályára szántak a szüleid…

Hát, nehezen fogadták el a döntésemet, bár nem emlékszem, hogy annak idején megkérdezték volna, akarok-e Etonban tanulni. Nyolcévesen egy bentlakásos iskolában találtam magam, ahonnét úgy kéthavonta vittek haza, plusz a karácsony és a nyári szünidők. Amikor a nővérem gyereke nyolcéves lett, kezdtem figyelgetni őt, sokat beszélgettem vele, és mindig rácsodálkoztam, milyen kicsi még, mennyire szüksége van a szülei közelségére. Később apámmal hosszú éveken át szinte semmilyen kapcsolatom nem volt, annyira eltávolodtunk egymástól. Ő eldöntötte, hogy ügyvéd lesz belőlem, vagy valami akadémikus. Aztán örült, amikor végül mégiscsak egyetemet végeztem, bár zenét tanultam. A nővéremnek köszönhetem a legtöbbet. A kilencvenes évek közepén hatalmas Counting Crows-rajongó volt, és engem is megfertőzött. Az ő dalaikon tanultam meg gitározni, tőlük lestem el, hogyan épül fel egy dal, milyen struktúrák működnek a rockzenében, hogyan kell előadni egy sztorit. Adam Duritz máig nagy hősöm.

Idén együtt fogtok turnézni Ausztráliában. Mikor találkoztál vele először?

Sokára, csak néhány évvel ezelőtt. Pont egy ausztráliai fesztiválon. Ugyanaznap léptünk fel, egymás mellett volt az öltözőnk, és akkor nagyon összebarátkoztunk. A világ legjobb arca, egyáltalán nincs elszállva magától. És felhívta a nővéremet! Londonban éjszaka volt, szegény drágám azt hitte, álmodik, aztán lehordott mindennek, amiért állítólag összevissza hebegett-habogott a telefonba.

Vannak még ilyen hőseid?

Akad néhány. A Rancid zenekar énekesével sokat túráztunk, kirándultunk együtt, ő is remek fickó, de nehéz lazán társalogni egy olyan emberrel, akinek az arca a vádlimra van tetoválva… A másik vádlimon egy brit komikus duó, Reeves and Mortimer látható, akik szintén meghatározóak számomra. Viszont amikor összefutottam Bob Mortimerrel és megmutattam neki, mekkora rajongó vagyok, nem igazán vette a lapot. Egy gúnyos grimaszt is kaptam tőle… Látom, neked se tetszik, hogy tetőtől talpig ki vagyok varrva. A punk-rock szerintem az önmeghatározásról szól, és a tetoválások ennek az igénynek a látványos manifesztációi. Szeretem vizuálisan is kifejezni, milyen vagyok, mi a fontos számomra. Talán azért is, mert sokáig mások elvárásainak kellett megfelelnem. Minden tetkómnak története van, reggelig itt ülhetnénk, ha mindről mesélnék.

Ez itt például egy hazafias jellegű tetoválás a karodon. Az England Keep My Bones című 2011-es album jut eszembe róla, amely egy szerelmi vallomás Angliához. Mikor lettél ennyire büszke hazafi?

Egy ideig szólóban turnéztam, 2009–2010-ben bárhol felléptem, ahol befogadtak, az éjszakákat pedig olcsó hostelekben töltöttem, általában nemzetközi társaságban. Akkor kezdtem gondolkodni rajta, mit is jelent angolnak lenni. Ez a kérdés mostanában, a skót és a walesi függetlenségi törekvések kapcsán is intenzíven foglalkoztat. Szeretem a hazámat, teljesen más ember lennék, ha máshol születtem volna. Ez nem egy konceptalbum, csak végiggondoltam, mennyi minden hatott rám, és mi az, amitől angolok az angolok. Sokáig nem is tudtam címet adni a lemeznek, aztán egy barátom javasolta ezt a Shakespeare-idézetet. Mondok egy egyszerű példát az angolságra. Amikor először turnéztam Amerikában, többször próbáltam elmagyarázni az ottani turnémenedzseremnek a krikett szabályait. Sehogy sem bírta megérteni, pedig pofonegyszerű! Sokkal egyszerűbb, mint a baseball, az amerikaiak nemzeti sportja. És az angol humort sem értik, egész más poénokon nevetnek. Szóval hatalmasak a kulturális különbségek.

Sokat változtak a dalszövegeid azóta, tulajdonképpen minden albumnak más az alapgondolata.

Arról szólnak, ami aktuálisan foglalkoztat. Egy időben a lelki egészségem megőrzése volt a legfontosabb, máskor a társadalmi igazságtalanságok, a korrupció, szerelmi csalódás. Olyanok ezek, mint a naplók. Az egyetlen kivétel a No Man‘s Land, amely az angol történelem elfeledett mellékszereplőiről szól. Érdekes volt mások bőrébe bújni, nem csak saját magammal foglalkozni. A következő, tavalyi albumon aztán újult erővel vetettem bele magam az önelemzésbe.

Olyannyira, hogy ezek az eddigi legintimebb dalaid, magánéleti, családi titkokkal. Nem bántad meg, hogy megírtad a Miranda című dalt? Nagy hűhó volt körülötte a brit médiában. Kértél engedélyt édesapádtól?

Nem bántam meg és nem kellett engedély, mert édesapám számára ez a világ legtermészetesebb dolga. Pár éve rájött, hogy a továbbiakban nőként szeretne élni, és Mirandára változtatta a nevét. Vagyis egészen addig valami nem volt rendben az életében, de képtelen volt megfogalmazni, miért nem tud boldog lenni. Gondolj bele, mekkora bátorság kellett ehhez! Nehéz volt felfognom, mert mint már mondtam, nem voltunk nagy haverok. De aztán láttam, hogy teljesen felszabadult, laza és jófej lett, amióta nyilvánosan felvállalta valódi nemi identitását. A viszonyunk egy csapásra megjavult, úgyhogy ez egy pozitív történet, amely mindenképp megérdemelt egy dalt.