„Mind a harminc év ünnep volt”

A helyszín egyszerre hangulatos és bizarr, puccos és alternatív, régies és modern. Még az akusztika is rendben van, pedig az ember nem gondolná, hogy egy eredetileg piacozásra tervezett objektum Michael Nyman, Nigel Kennedy és Anna Calvi számára is megfelelt koncerthelyszínként, hogy csak néhány nagy nevet említsünk. A belső teret szépen rendbe hozták, és egy „álló koncerten” 1500 ember fér el odabent. Ez most „ülő koncert” lesz, de persze nincs garantálva, hogy a közönség nem perdül táncra a széksorok között.

Ami a Ghymes zenéjét illeti – ha egyáltalán bemutatásra szorul –, nos, egyszerre hangulatos és bizarr, puccos és alternatív, régies és modern. A hangzás pedig attól függ, hányan vannak épp a Szakra fivérek, Tamás és Gyula mögött. A januári Aréna-koncerten például szimfonikus zenekarral és kórussal léptek fel. Ennyi mindent (jól) hangosítani nem könnyű feladat, nem is mindig birkóztak meg vele a technikusok. Most azonban „csak” hét zenész és három vokalista lesz a színpdon..

Tudjuk, hogy a Ghymes egy ideje hivatalosan csak kéttagú, bár harminc év alatt sok zenész megfordult az együttesben. A számokat a Szarka fivérek írják, és bár a rajongókat is megszavaztatták, végül mégiscsak ők döntöttek arról, mely dalok kerülnek fel a jubileumi két dupla albumra (az egyik koncertfelvételeket, a másik stúdiófelvételeket tartalmaz). „A véleményünk számos dal esetében egyezett a közönség véleményével, amit azért tekintettünk jó jelnek, mert kiderült, hogy nagyjából egyezik az ízlésünk azokéval, akik Ghymes-koncertre járnak” – mondta lapunknak Szarka Tamás, akit örömmel tölt el a tény, hogy celebekkel teli világunkban sokan kíváncsiak még olyan zenészekre, akik meg tudnak szólaltatni egy hangszert, és élőben adnak elő igényes dalokat.

„Mi harminc éve azt csináljuk, amit akarunk. Ez nem olyan egyszerű, amellett, hogy a szabadság érzése persze csodálatos. Megélni abból, hogy az ember azt csinál, amit akar, végképp nem könnyű, úgy is mondhatnám, hogy hatalmas luxus. Nemcsak Kelet-Európában, hanem tőlünk nyugatabbra is. De nekünk mind a harminc év ünnep volt. Egy gyönyörű menetelés, melynek során valahogy elkerült minket a válság. Nem volt egyszerű felvidékiként bejutni a magyarországi élvonalba, de tartósan sikeresnek maradni még sokkal nehezebb. Igaza volt Hobo barátunknak: Akárhogy is fáj, mindenki sztár. Manapság, ha a megfelelő testrészedet mutatod meg, pillanatok alatt sztár lehetsz pár napra. Ha elviselhető hangokat adsz ki, a tehetségkutató tévéműsoroknak köszönhetően fél évre is sztár lehetsz. Tíz évig, vagy még tovább talpon maradni azonban ma sokkal nehezebb, mint régebben” – véli Szarka Tamás. Azt már mi tesszük hozzá, hogy mostanság, amikor a kereskedelmi rádiók irányítják a zenei trendeket azzal, hogy bizonyos zenéket nem játszanak, másokat igen, szinte érthetetlen, hogyan tud a Ghymes stadionokat megtölteni.

„Már azt is mondták, hogy vegyük bóknak, ha nem játszanak minket a kereskedelmi adók. Van egy döbbenetes mondat, amelyet folyamatosan hallunk a kereskedelmi rádiókban, ahol egyébként az összes szerkesztő imád minket. Lapogatják a vállunkat, dicsérnek, aztán kijelentik, hogy ez ide túl jó. Amivel gyakorlatilag saját hallgatóikat nézik hülyének, mondván, hogy nekik biztos nem kell az, ami ennyire jó. Pedig sokan vevők lennének az igényes zenére, csak nincs alkalmuk megismerni. Amikor 2000-ben a Smaragdváros című lemezzel átmentünk egy nagy kiadóhoz, azt mondták, érdekes a zenénk, de nagyobb sikere lesz külföldön. Nem is elsősorban a magyar piacra szánták, de azért csináltak neki némi reklámot. És nem lett igazuk. A magyar közönség megszeretett minket. Az idei koncertnaptárunk is szépen telik, sőt, szinte már meg is telt.”

Az a bizonyos „Ghymes-zene”, amellyel Szarkáék nyilván a „világzene” címkét szerették volna elkerülni, azonnal felismerhető. És ez tényleg nagy szó. Kevesen tudják, hogy már a legelső, 1987-es lemezükre is írtak néhány olyan dalt, amelyet nem lehetett tisztán népzenének nevezni. Aztán ez a vonal fokozatosan egyre erősödött, annak ellenére, hogy sokan mondták nekik: ezt nem lehet így játszani, mert ez nem autentikus. Franciaországban viszont már a kilencvenes években sem volt ilyen problémájuk a hallgatósággal. Egyébként ott hallották először a világzene kifejezést. Kiderült, hogy van ilyen műfaj, amelynek felfedezték a „filozófiáját” anélkül, hogy tudtak volna a létezéséről.

„A legtöbb, amit egy zenész elérhet az, ha van saját stílusa. Saját személyiségünket kell tudni megjeleníteni, mindent, ami emberileg és zeneileg valaha hatással volt ránk. Aki felismer egy Ghymes-számot a rádióban, engem ismer fel” – véli Szarka Tamás, aki továbbra is ontja a dalokat. Legalábbis arra a kérdésre, hogy vannak-e új számai, azt a rövid, ám határozott választ adta, hogy „Akármennyi van!”