Milan Kundera - A csehből lett francia

Nem véletlen a két megállapítás közötti fényévnyi távolság. A csehek továbbra is komoly fenntartásokkal olvassák, ha olvasni tudják Kunderát, hiszen 1990 óta minden regényét és minden esszéjét franciául írja, műveit senki sem fordíthatja anyanyelvére, mert egyetlen fordító munkájában sem bízik, hazáját 1989 óta titokban látogatja, tavaly ráadásul rásütötték, hogy 1950 tavaszán a csehszlovák titkosrendőrségnek dolgozott.
Az ügy igazából azóta sem tisztázódott. Kundera tagadott, írásban is, szóban is, a bocsánatkérésre azonban hiába vár. Pedig nem egy Nobel-díjas kollégája, többek között Gabriel García Márquez, a mágikus realizmus kolumbiai atyja is kiállt mellette. Szülővárosa, Brünn sajátos módját választotta Kundera „védelmének“. Nevetséges szerelmek címen nyolc novelláját adta ki hangoskönyv formájában. „Nem tudják, milyen öröm a szerző számára, ha úgy hallja a novelláját, ahogy megírta, nem pedig dramatizálva. Vagyis ha csak a saját szavait hallja. Amivel azt akarom mondani: ha felesleges zenei és ostoba hangeffektusok és aláfestés nélkül hallja a szöveget.

Mindannyiuknak szeretném megköszönni az írott szó iránti bizalmat, hiszen a szó önmagát erősíti“ - közölte a kiadványhoz küldött levelében. Pihenésképpen, kikapcsolódás gyanánt írta egykor, az ötvenes évek vége felé ezeket az elbeszéléseket. Az Én, a bűnbánatos isten -amelyből Miloš Kopecký és Pavel Landovský főszereplésével film is készült, akárcsak a Hamis autóstopból - mellett a Senki sem fog nevetni, Az örök vágyakozás aranyalmája, a Szimpozium, Az öreg halottak adják át helyüket a fiatal halottaknak, a Havel doktor húsz év múlva, valamint az Eduard és az Isten című melankolikus anekdotája is felkerült a lemezre. Nyolc óra és negyvenkét perc az egész anyag, ezt kapták „vigaszdíjként“ azok, akik 1990 óta írt regényeit nem ismerhetik, mivel nem beszélnek franciául.

Napvilágot látott azonban egy kuriózumnak számító fotóalbum is mostanában. Nem hogy Csehországban - a magyar könyvpiacon sincs párja. Prága, ahogy a titkosrendőrség látta. Hétköznapi, mondhatnám banális képsorok - és mégsem azok! „Bizonyítékok“ feketén-fehéren. Pillanatfelvételek azokról a szigorú megfigyelés alatt tartott fontos személyekről, akik nem tartoztak az elmúlt rendszer lieblingjei közé. A rezsim ellenségeiről, akiket követtek, meglestek, folyamatosan zaklattak. S ha az illető utcán, kapualjban, kávézóban vagy bármilyen más nyilvános helyen szóba elegyedett valakivel, azonnal „megörökítették“. Azok, akik ezeket a felvételeket készítették, nem a rendszer szupermenjei voltak, hanem szürke, normalizációs senkik, akik jellemtelenségüknek köszönhették „fontos megbízásukat“. A legtöbb kép nem is kontrasztos, a „megrendelőnek“ azonban így is nagyon értékes volt. Dokumentálta a szigorúan megfigyelt személy minden fontos (vagy inkább fontosnak tűnő) lépését, találkozását. Pár hónappal azután tehát, hogy Milan Kunderának ügynöki múltat akartak a nyakába varrni, megjelent egy könyv, amelyben ott egy fotó róla is, amint egy prágai utca forgatagában átszellemülten hallgat egy középkorú nőt. 1969. 8. 27., 10 óra. Ez áll a képen. Kundera elegáns öltönyben, zsebéből kikandikál egy irat, és szemmel láthatóan nem siet, és nem is törődik azzal, hogy esetleg valaki 10-15 lépés távolságból lefényképezi.

Egy évvel később már a tiltott szerzők listáján szerepel, publikálnia nem szabad, állásából elbocsátották, a tanítástól eltiltották, már be sem járhat a filmművészeti főiskolára, könyvét az összes könyvtárból eltávolították, személye körül hatalmas a botrány.

Az élet máshol van - állapítja meg 1973-ban, s két év múlva már a rennes-i egyetem vendégprofesszora. Franciaországba költözik, ahol rangos irodalmi díjak várják, 1978-tól pedig a párizsi társadalomtudományi főiskolán oktat. Egy évvel később, a Nevetés és felejtés könyvének kiadása után megfosztották csehszlovák állampolgárságától, de 1981-ben már francia útlevele van.

Une rencontre. Találkozás. Eszszégyűjteményeinek sorozatában (A regény művészete, Elárvult testamentumok, A függöny) ez a negyedik kötet, amelyben az egzisztenciális kérdések mellett az esztétika mint olyan foglalkoztatja - jeles írók, költők, zeneszerzők és híres gondolkodók, köztük Anatole France, Dosztojevszkij, Francois Rabelais, Gabriel García Márquez, Paul Valéry, Jean-Paul Sartre, Leoš Janáček, Igor Stravinsky szellemi örökségét megidézve. Ezek a találkozások késztetik őt arra, hogy visszalépjen a múltba, s némi nosztalgiával emlékezzen régi szerelmeire, fontos történelmi momentumokra, amelyek később új felismerésekhez vezették. Samuel Beckett és Francis Bacon kapcsán például megállapítja: ők ketten zárják le a Történelemnek azt a szakaszát, amikor még hinni lehetett a jövőben és a művészet erejében.

„Bármiről beszél is a művész, mindig önmagáról beszél - állítja Kundera. - Ezért érdekes az ítélete.“ Majd Bacont idézi: „Picassót követően az 1926-tól 1932-ig tartó periódusban már nincs kivel beszélni a modern művészetben.“ S ezt a véleményt ő maga is osztja. Találkozásai csupa olyan élő vagy már eltávozott személyiséggel kapcsolatosak, akik művészetükkel örökérvényűt alkottak.

Kundera, a modern európai irodalom apostola, a világ egyik legtöbbet fordított szerzője - élete nyolcvanadik évében - a Francia Akadémia rangos kitüntetését vehette át a minap. Akkor, amikor Csehországban még mindig kétkedve vizsgálgatják politikai múltját, a modern humanizmus terén kifejtett írói munkásságáért a Simone és Cino del Duca Alapítvány 300 ezer euróval jutalmazta. A díjat tizennégy tagú zsűri - köztük Valéry Giscard D'Estaing, az egykori francia elnök - ítélte oda, s Kundera előtt olyan nagyságok irodalmi és kutatói munkásságát ismerték már el, mint Jean Anouilh, Andrej Szaharov és Václav Havel.

„Kundera a miénk“ - büszkélkednek a franciák.

„Mit szeressünk rajta, ha a ti nyelveteken ír?“ - kérdezik a csehek.