Miért éppen Steven Soderbergh?

Tizenegy évvel ezelőtt két világhírű filmkészítő is bejelentette a visszavonulását: a magyar Tarr Béla A torinói ló című nagyjátékfilmjének berlini premierje után, az amerikai Steven Soderbergh pedig a Fertőzés című, fiktív világjárványt elmesélő, sztárparádéval megtámogatott közönségfilmje cannes-i sajtótájékoztatóján beszélt arról, hogy nem kíván többé filmet készíteni. Igaz, Soderbergh már 2009-ben elhintette, hogy alkotói pályafutása negyedszázados évfordulóját követően már nem szeretne rendezni, „nyugdíjazása” csak 2013-ban, a Túl a csillogáson című, Liberace amerikai zongoravirtuóz életéről szóló biopickel vált terminálissá. Ezt követően a moziból kiábrándult, a rendezői autoritásvesztést jogosan sirató Soderbergh négy évig valóban nem készített játékfilmet (ezalatt megrendezte A sebész című húszrészes televíziós sorozatot, színpadra állított egy off-broadway darabot és elindította a saját tervezésű ruhatermékeit forgalmazó weboldalát), de a „pihenőidőszakot” végül megszakította. A Logan Lucky című bűnügyi vígjáték nemcsak a régi pályaképhez történő egérútként, hanem egy merőben új gyártási-forgalmazói konstrukció bevezetéseként is értelmezhető. Azóta pedig sorra érkeznek az eszméletlen munkatempóban leforgatott – vegyes minőségű – újabb és újabb munkái.Lichter Péter monográfiája nemcsak az atlantai születésű filmes karrierjét, hanem életének releváns állomásait, a filmipar és stúdiórendszer üdvös és kártékony változásait is nyomon követi. Miért éppen Soderbergh, tehetnénk fel a kérdést, és minden bizonnyal fel is tesszük, hiszen a Traffic című, az amerikai drogkultúráról velős állításokat megfogalmazó drámájával a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjjal jutalmazott filmesnél vannak híresebb (Quentin Tarantino) és kiegyensúlyozottabb pályaképpel rendelkező (David Fincher) kortársak is. Lichter bevezetőjében nem győzi hangsúlyozni: hiába az Oscar-díj vagy a cannes-i fesztivál huszonhat évesen elnyert Arany Pálmája, meg a 2000-es évek általa rendezett legsikeresebb bűnügyi trilógiája, az Ocean’s-filmek, Soderberghnek nincsen tényleges rajongótábora. Az izgalomfaktorért talán inkább az felel, hogy nincs nála lelkesebb kísérletező az amerikai kortárs filmben (David Gordon Green, Richard Linklater, Paul Thomas Anderson, Spike Jonze valóban nem annyira kaméleonszerű, mint Soderbergh), ráadásul megtartotta azt a sokoldalúságát, amely alapvetően a függetlenfilmeseket (például a Coen-testvéreket és Robert Rodríguezt) jellemezte: számos alkotását vágóként és operatőrként is jegyzi. Ebben az „önironikus kaméleonban” Lichtert is a műfajok közötti éles váltások/ugrások és a folyamatos megújulási képesség ragadta meg, legalábbis ez derül ki ebből a monográfiából.Nemcsak filmtörténeti utazásra indul az olvasóval, hanem egyéni film- emlékeket és mellékmondatos értékítéleteket is belecsempész a Szex, hazugság, videó című 1989-es debütálástól a Kimi című legújabb thrillerig tartó eddigi pályakép bemutatásába. Soderbergh kellően sokoldalú és színes alkotó ahhoz, hogy Lichter nyugodtan éljen azzal az elkötelezettséggel szembeni ellenállással, amelyet a rendező elliptikus pályaútjával üzen: az állítólag nyolc nap alatt papírra vetett forgatókönyvből, öt hét alatt leforgatott Szex, hazugság, videó kapcsán nemcsak leírja, hogy ironikus módon éppen VHS-en látta először a függetlenfilm-ipart forradalmasító alkotást, de még a női főszereplő, Andie MacDowell későbbi pályafutását is kendőzetlen értékítélettel becsüli meg. Máskor viszont tévesen lát egyet-mást, például azt sugallja, hogy a Barátnő rendelésre címszerepét játszó Sasha Grey amerikai pornószínésznő jóval ismertebb, mint az HBO saját gyártású Liberace-filmjének alanya, az 1950-es, ’60-as és ’70-es évek – régi és új pop- és rapdalokban egyaránt hivatkozott – sztárzongoristája, aki kikövezte a Las Vegas-i luxushotelek színpadjára vezető utat olyan előadóknak, mint Elvis, Tom Jones, Elton John, Rod Stewart vagy Celine Dion. A témául választott alkotó első (modern, őszinte, cinikus) filmje valóban zseniális, és akadnak az eddigi mozgóképek között valóban emlékezetesek (Erin Brockovich – Zűrös természet; Traffic; az Ocean’s-trilógia), a négy-öt rendezői korszak alapvetően mégiscsak a sokszínűségben, mintsem az értékálló minőségben, és mindenek- előtt az ügyes színészválasztásban rejlik (nemcsak George Clooney és Matt Damon, hanem „szereposztója”, Carmen Cuba is szinte állandó munkatársnak számít). Erről pedig valóban élvezetes többet megtudni, de Pápai Zsolt filmtörténész a Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők című tanulmánykötetben megjelent portréja is teljességet kínálna, ha Soderbergh időközben nem forgatott volna le hét-nyolc újabb munkát.

Lichter Péter: A hollywoodi alakváltó – Steven Soderbergh féktelen filmművészete, Prae kiadó 2022, 213 oldal