Mennyit enged az írói világ?

Negyvenöt film különböző országok produkciójában. A legtöbbször természetesen dél-amerikai, főleg venezuelai és kolumbiai koprodukcióban, de mexikói, sőt Costa Rica-i is ott áll a sorban. Akárcsak az olaszok és a franciák.

Márquez-regény eddig még nem adta meg magát. Bármelyik művének filmváltozatát nézzük, egyik sem lett teljes siker, sőt még fél sem. Márquez olvasva jó. Még színpadra is könnyebben átírható, mint mozivászonra. Elég, ha csak a Száz év magány magyar sikersorozatát vesszük. A Schwajda György által létrehozott színpadi változat ősbemutatója Szolnokon volt, ahol Ursulaként Törőcsik Mari nyújtott frenetikus alakítást. Játékát még az író hazájában, Kolumbiában, a bogotai színházi fesztiválon is nagy elismeréssel fogadta a közönség. Egerben Molnár Piroska, a Vígszínházban Börcsök Enikő vitte a vállán a darabot.

A Száz év magányhoz eddig egyetlen filmrendezőnek sem volt elegendő bátorsága, a rövidebb Márquez-írások nyomán pedig újabb és újabb fiaskó született. Így bukott meg a nyolcvanas években az Ereadira, később Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, pár évvel ezelőtt a Szerelem a kolera idején, melyet még Javier Bardem nagyszerű alakítása sem tudott megmenteni, majd A szerelemről és más démonokról, amely ugyancsak magasan jegyzett mű a világirodalom legszebb alkotásai között. Márquez sajátos írói és képi világa ellenáll mindennemű megfilmesítésnek. Próbálkozni, kísérletezni lehet, a végeredmény azonban eddig egyetlen esetben sem igazolta az alkotói szándékokat. Talán csak Francesco Rosi 1987-es, parádés szereposztással – Anthony Delon, Rupert Everett, Gian Maria Volonte, Ornella Muti, Irene Papas – készült filmje, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája lóg ki némiképp a sikertelen Márquez-adaptációk sorából, és az is csak annak köszönhetően, hogy abban egyensúlyba került a mágikus és a realista.

A márquezi látványvilágot nem könnyű megteremteni a vásznon. Az ízléstelen egzotikum csapdáját eddig keveseknek sikerült elkerülni. A mágikus helyett jött a színes, de inkább csiricsáré díszlet, amelyből éppen az a hangulat hiányzott, ami a Márquez-regények sajátja. Nem sikerül az alkotóknak az idő ábrázolása sem, szünet nélküli körforgása, az időtlen állandóság érzékeltetése sem. Ami az írónál természetesnek tűnik, az a vásznon lelassul, vagy feleslegesen (többször is) ismétlődik. Furcsa mód minden esetben épp az sikkad el a moziban, ami a regényekben az elsőtől az utolsó oldalig jelen van: a leírhatatlan varázs. Akár átvitt értelemben, akár szó szerint véve.

Egyetlen kivétel mégis akad: az 1985-ben kolumbiai–kubai koprodukcióban készült A halál ideje, amely azonban nem adaptáció – Márquez azt eleve filmre írta. Az is egy előre eltervezett emberölés feszültséggel teli története, akár az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, de egy tisztán realista mű, mágikus elemek nélkül. Úgy tűnik, ahhoz, hogy Márquez a mozivásznon is Márquez maradhasson, nem kell több, csak éppen ő. Ami annyit jelent: vagy rögtön filmre írja, vagy ő maga ülteti mozivászonra a már kész művet.

Gabriel García Márquez, vagy ahogy az övéi hívják, Gábo, Gabito nyolcvanhárom éves. Mivel leromlott egészségi állapota nem engedi, hogy annyit dolgozzon, mint régen, emlékiratainak folytatása mellett másra nem jut energiája. Így aztán a Bánatos kurváim emlékezetéből is úgy született film, hogy rábólintott, de ő maga nem vállalt részt a forgatókönyv megírásában.

„Éppen az elsárgult papírjaimmal, a tintatartómmal és a lúdtollal bíbelődtem, amikor a park mandulafái közül kirobbant a nap, és a folyami postahajó, egyhetes késéssel az aszály miatt bőgve úszott a kikötő csatornájába. Végre itt volt a valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelembe haljon bele a századik évemet követő bármelyik nap boldog agóniája után.”

Ez a regény utolsó két mondata.

Kép kép hátán.

Hogy ebből mi került a vászonra?