Maverick újra a magasba emelkedett

A Top Gun: Maverick jó arányban foglal magába felcsigázó tesztrepülést, szédítő motoros száguldást, lélegzetelállító légi mutatványokat, háborús manővereket, naplementés tengerpartot félmeztelen pilótákkal, nosztalgikus érzelmeket, félszeg szerelmi hódítást, hősiességet, fontos irányokba érzett felelősséget, generációs kakaskodást, és koronaékként ismét ott ragyog a világ tetején Tom Cruise.

Önmagában sem kevés ez. Sőt, ha mindössze ennyi lenne csupán, amit a Top Gun: Maverick nem mindenféle trükkextrákkal túlbonyolított, inkább bevált fogásokon alapuló látványvilágba ágyazva tálal, megállapíthatnánk, hogy mi vászonra vetülő szemnek ingere, az ott van ebben a napjaink egyik legtöbb dicséretet kaszált filmjében. Csakhogy van hozzá egy többlet, egy nagyon erősen ható plusztöltény: az 1986-ban készült és legendássá vált Top Gun, amely Tom Cruise-nak meghozta a minden addigi alakítását felülmúló kiugrást és az abszolút világhírt: méltán nevezik ezt a kevésbé átütő drámai alakítások után akcióhőssé avanzsált színész legikonikusabb figurájának.

Ebből a többletből merítenek a dübörgő zenével kísért nyitó képsorok, amelyek alatt – mivel a 86-os mű lényegi kivonatát lökik a vászonról tomboló erővel –, sokakat eltalál a három évtizede érzett boldog pillanat, amikor a remek vadászpilóta, Pete Mitchell hadnagy, becenevén Maverick szerepében Tom Cruise először repítette az egekbe a nézőt. És az új film jó arányérzékkel eltalált és megkomponált, a nézőt koncentrált ízelítővel beetető nyitánya valóban megnyitja az emlékeket, és kellő időt hagy arra is, hogy újraéljük Maverick 36 évvel ezelőtti felemelkedésének alapvázát. A kivételes képességekkel megáldott pilóta rendületlen hite táplálta állhatatosságból, hogy a legjobbak között is a legjobb lehessen, jelentkezik az amerikai haditengerészet elitképzőjébe, a Top Gunba. Tony Scott rendező 86-os akciófilmjének buktatókkal induló, de a nyaktörő próbatételekben is hősies kiállással folytatódó történével – egyes vélemények szerint, és hajlunk efelé – minden idők legismertebb és leghatásosabb repülős mozija született meg.

Talán annak a reményében, hogy a 36 évvel ezelőtti boldog pillanat megismétlődik, döntött úgy az egyik legnagyobb mozgóképes mustra, a cannes-i filmfesztivál stábja, hogy Joseph Kosinski rendezői munkája, a Top Gun: Maverick náluk startoljon. A díszbemutatónak meg is adták a módját. A vetítést megelőzően Tom Cruise-t meglepetésszerűen tiszteletbeli Arany Pálmával tüntették ki, ami nem kis dolog, hiszen ezzel az elismeréssel eddig a világ filmes alkotóinak meglehetősen szűk köre büszkélkedhet csupán. Stílusos parádét is szolgáltattak a film felkonferálásához: vadászgépkötelék piros, fehér és kék füsttel színezte az eget a híres cannes-i croisette felett.

Az a többlet, ami a nyitánnyal indítva hozzásegít, hogy mozizás közben abszolút ismerős világba találjuk magunkat és ismerősként érezzük benne magunkat, mindvégig kitart és jelentős mértékben építi a filmnézést és -befogadást. Az új történet ugyanis egyes fordulatival ráéreztet az örökzöld változatra, annak dramaturgiai vonalából és történetépítéséből, nem egy motívumából nagy furfanggal hozzámásol az újhoz – bárjelenet, motorosvágták, tengerparti lubickolás (a zuhanyzós jelenet helyett), egyes karakterek, a Maverick életében jelentkező szerelem, miegymás. De ez a laza hozzámásolás nem zavaró, mert Joseph Kosinski nem kopírozva utánoz, hanem újrafejleszt, aminek köszönhetően rendezését teljes egészében önálló filmként látjuk, autonóm élményként élhetjük meg – az egykori Top Gun-sztori ismerete nélkül is. Még azt is megértjük, ami folyományként a 86-os sztoriból kerül és épül be az új filmbe, mégpedig központi helyre, a Maverick köré kerekített emberi alapkonfliktus vénáját adva. Amikor ugyanis (és most a hivatalos ajánlóból következik egy mondatnyi idézet) „Mavericknek egy osztagnyi Top Gun-növendéket olyan különleges küldetésre kell kiképeznie, amilyet élő pilóta még nem látott, összehozza őt a sors a Rooster hívójelű Bradley Bradshaw hadnaggyal, aki nem más, mint Maverick néhai barátjának, Nick Bradshaw-nak, azaz Goose-nak a fia…” Ez a sok fejleményvonzatot magába tömörítő szál is érthető a 86-os mű ismerete nélkül, mert a forgatókönyvírók precíz átvezetőlogikával és szabatos történetbe igazítással oldották meg, hogy a Top Gun-előzményekben járatlan néző is maradéktalanul képben legyen a Maverick–Rooster vonalat illetően.

Különlegességként kifénylik ebből a moziból egy epizód: Maverick első részbeli riválisa, Tom Kazanski, Iceman hadnagy, vagyis Val Kilmer jelenléte olyan egyedisége a Top Gun: Mavericknek, mint amilyen Sir Anthony Hopkins emlékezetes táblás kommunikációja az az 1994-es Szenvedélyek viharában című kalandos családtörténetben.

Ennyi fényezés után kár lenne árnyékot vetni a hibák, lelassuló, túlnyújtott részletek, egyebek listázásával, különösen hogy Maverick és hős csapata teljesíti a nemes küldetést, sikerül megvédeniük a világbékét, bár nem tudni, ki ellen harcoltak. Úgy is a kellemes moziélményt visszük magunkkal… Tom Cruise tiszteletbeli Arany Pálmájának tapsolva jó érzéssel. A történetet pedig, ami jobbára mese, nem kell túl komolyan venni és a valóságra vetíteni, talán csak annyit belőle, hogy a géphez, itt konkrétan a repülőgépen is szükség van az irányító, gondolkodó, kiélezett szituációkban helyes döntésekre képes, a helyzet magaslatán álló emberre.