Máig élő verssorok és színpadi üzenetek

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben szinte történelmi szükségszerűség volt az irodalmi színpadok megjelenése? Szlovákiai magyar viszonylatokban akár duplán is?

Okvetlenül. Amatőr szinten kifejezőbben lehetett benne értéket teremteni, mint bármi másban. Ez a színpadi forma rugalmasan, hitelesen tudta tükrözni a kor társadalmi problémáit. Az pedig már önmagában is a mozgalom erényének számított, hogy a színpadon formulázott üzeneteket sugallva az emberek vállalták, kedvvel csinálták az amatőrszínpadi többletmunkát. Arról már nem is beszélve, hogy aki tagja volt egy-egy amatőr kisszínpadnak, az hónapokon át verssel, prózával, esetleg dokumentumszövegek részleteivel foglalkozott, ami próbáról próbára egy kicsit az agysejtjeit is megmozgatta. A cél nem az volt, hogy forradalmárok legyünk, de a rendszerrel szemben egyszerűen nem tudtuk másként kifejezni távolságtartó magatartásunkat. Volt egy adott helyzet, az akkori rezsim, és abban így tudtam elmondani azt, ami abban az egészben irritált. Az irodalmi színpadok kamaszkorú tagjai így lettek kicsit hamar öregek. Manapság ezt mondanák ellenzékiségnek.

Elsősorban gondolati színház volt a Szép Szó?

Ez volt a dolgunk. Különben minek álltunk volna ki a színpadra? Elvégre ha nincs mondanivalód, valami olyasmi, aminek tartalma és mélysége van, föl se merészkedj a színpadra! Természetesen, emellett lazító szándékkal – bár ha úgy tetszik, hát a szöveget még hangsúlyosabbá téve – zenét és esztétikus mozgást is beépítettünk az előadásainkba. Így kerekedett szerves egésszé az úgynevezett Szép Szó forma, az együttes tíz éven át követett sajátos stílusa.

 A teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!

MIKLÓSI PÉTER