Lefejtett parókák, patakzó művér

A néző nem abban van ott, legalábbis nem csak abban van jelen, amit néz.

Pontosabban, jelen van abban is, de mivel Tarantino mesternek annyira különös agya van a valóság mesébe-legendába konvertálására az általa megteremtett speciális stílusban, hogy a film valósága csak látszatvalóság; ezt támasztja alá az is, hogy az egyes jelenetek üzenetét a (néha kivárhatatlannak tűnően) hosszan elnyújtott epizódok végére elviszi a várttól eltérő irányba is, többletértelmezéssel is megtölti a vizualizált eseménysort.

A Becstelen Brigantyk nem egy „beülök, jót szórakozva élvezem, amit látok“ mozi. Ez nem egy tudás nélküli (semmitmondó, esztelen, üres) mozgóképes darab, hanem egy látszólag könnyen emészthető filmes sztoriba oltott metaforikusfilozófia – nem kell megijedni ettől, a humor mindent felold. S mivel a forgatókönyv és a rendezés is Tarantino kézjegyét és főleg azt a szellemiséget viseli magán, hogy a mester az erőszakból, a szadista gyilkolás stilizálásából is képes látványos mesét költeni pazarul kiélezett párbeszédekre és narrációra építve, van mit követni, van mire odafigyelni. Mivel tehát Tarantino új rendezői opusában annyi tudás, annyi filmtörténeti elem, adalék van elrejtve, mi több, mindez magasabb rétegekbe rendelő és emelő iróniával van átizzítva, ezért a tekervényes kódcsatornákon követhető üzenettartomány dekódolásához, mondhatni, speciális Tarantino IQ kell. Állandó intellektuális készenlét nélkül talán nem is fogható, és talán nem is jó ez a film -bár erre az opusra talán nem érvényes a jó-nem jó értékelésséma, sőt biztos nem. A Becstelen Brigantyk értékeivel túlnő a jó-nem jó képleten: ez inkább izgalmas, feldobó, meghökkentő, elborzasztó, elgondolkodtató. Minden mozzanat, elem, ami „mozis hatásként“ vászonról lejöhet, az csaknem teljességgel ott van a filmben.

Annyira jók a párbeszédek (néha az idegességig unalmassá feszíti a dialógusokat, hogy már kirohannánk a moziból, de mégse lehet otthagyni, mert felcsigázza a kíváncsiságunkat, hogy milyen poénnal fejeződik be a semmi ragozása - ez is tipikus tarantinós fogás).

Annyira drasztikusan szájbarágós a gyomorfordító véres erőszak (persze mindig stilizált - a művér láthatóan művér, a skalpolás egy vörös festékkel átitatott műbőrrel odafogott paróka lenyiszálása, az emberen elkövetett gyilkos ütéseket bábura mérik ki. Tarantino ebben sem akar imitálni, színlelni. Tudja, hogy tudjuk: ez csak színjáték,művérrel manipuláló mozi.)

Annyira kidolgozottak a figurák, hogy például a Brad Pitt által megtalált beszédstílus, valamint mozgása, kinézete és mimikája olyan komikumot visz ebbe a háborús akcióhorrorba, hogy ezért sem lehet mindössze az elsődleges, vagyis csupán a vizualitás szintjén dekódolni azt ,mit látva átélünk.

Annyira jók a karakterek, és annyira élők, dominánsan jelen lévők az őket megformáló színészek, hogy az egész film egy borzongató, mámorító színészialakítás-koktél. Az amerikai színészek mellett (az élen Brad Pitt-tel és Eli Roth-tal) Tarantino beválogatta filmjébe a német filmszínészek krémjét: Diane Kruger, Til Schweiger, Daniel Brühl, s a színészi képességekkel megáldott „Zsidóvadász“ szerepében, az abszolút főszerepben a legtökéletesebb választásként van jelen Christoph Waltz. Annyira csavaros a sztorizása, hogy… és bár nem szokásom, ezúttal idézem az előzetest, hogy egy szemernyivel sem áruljak el többet, mint amennyit maga a hivatalos filmajánló megenged.
„Franciaországban Shosanna Dreyfus családját a lány szeme láttára végzi ki Hans Landa náci ezredes. Shosannának éppenhogy sikerül megmenekülnie, és Párizsba szökik, ahol új személyiséget vesz fel: egy mozi tulajdonosa és üzemeltetője lesz. Európa egy másik részén eközben Aldo Raine hadnagy egy csoport amerikai zsidó katonát verbuvál megtorlóakciók végrehajtásához. A „Brigantyk“ névenelhíresülő osztag csatlakozik Bridget Von Hammersmark német színésznőhöz és titkosügynökhöz egy akcióban, melynek célja a Harmadik Birodalom vezetőinek kiiktatása. Hőseink sorsa egy mozi bejáratánál fut össze, ahol Shosanna a saját bosszútervét készül végrehajtani.“

Erről szólna a film, de annyira csavaros a sztorizása (kitűnő zenei alappal fűzve és kellő helyeken megerősítve zeneileg az anekdotákat), hogy sokkal mélyebb tartalmi rétegekbe is elvezet. Olyanokba, amilyenekre nem számítunk, olyan tartományokba viszont, amilyenekkel számolnánk, hogy a film a háborúról meg a zsidókérdésről szól, Tarantino végképp nem foglalkozik. Sokat elmond ugyan a „Zsidóvadász“ furfangosságáról, gyilkos ösztöneiről, de valahogy úgy, mint ahogy El Mariachi vagy a westernek vadnyugati hősei mesélgetnek. Nincs benne a világháború tétje, nincs benne történelmi hűség - Tarantino, észre se vesszük, és becsap. Ám ez egyáltalán nem zavaró, mivel nem félrevezet, nem meghamisít - egyszerűen csak „mesemondó“ mozit csinál háborús háttérrel. Vonzó film, erős film, hosszú film, és kultuszfilm lesz, az csaknem biztos.