Lázadók és szülőkeresők

Vetítették a LUX díjra jelölt alkotásokat, és egzotikus országok életét közelebb hozó több mozgókép is szerepelt a kínálatban.

Ilyen a nagyjátékfilmek versenyében győztes Tramontane, amely egy libanoni kis faluban élő vak fiatalember, Rabih szülőkereső nagy útját követi, lenyűgöző libanoni vidékeket bejárva úgy, hogy némi képet kapunk a periféria szegényeinek életmódjáról is.

Elveszett gyerekek

A Tramontane az identitás elvesztéséről és újraépítéséről szól. Lassú, a részletekre figyelő, a tájak misztikájába is bevezető filmet forgatott Vatche Boulghourjian rendező. A fényképezés is segíti, hogy Rabih világába beleélje magát a néző – sötét, alig megvilágított képsorokon át (a fiú nem gyújt lámpát) figyelhetjük hosszas éjszakai tépelődéseit. Rabih kitűnő zenész, egy kamarazenekarban játszik. Európai turnéra készülnek, ezért útlevélkérelmet szeretne beadni. A rendőrségen kiderül, hamis a személyazonossági igazolványa. Ez pedig lavinát indít el: Rabihnak szembesülnie kell azzal, hogy aki felnevelte, nem a biológia anyja. Magánnyomozásba kezd, távoli helyekre utazik el, de mindenki másként ismeri származása történetét.

A Lion című ausztrál–angol–amerikai filmdráma is elveszett gyerek sorsát meséli el olyan felkavaró erővel, hogy a történetet végigszipogja a közönség – nagymértékben a hatásos színészi alakításoknak is köszönhető a gyakori elérzékenyülés. Garth Davis rendező megtörtént eseményeket dolgoz fel. Az ötéves indiai kisfiú, Saroo (Dev Patel) egy eldugott településen él édesanyjával és bátyával, aki apaként gondoskodik az öccséről. A két fiú munkát keresni indul a városba. Útközben elveszítik egymást. A kicsi Saroo felszáll egy vonatra, amelyről az otthonától 1600 kilométerre, Kalkuttában tud csak leszállni. Utcagyerekként teng-leng, mígnem árvaházban köt ki. Egy ausztrál házaspár (Nicole Kidman és David Wenham) fogadja örökbe. Saroo-nak teljesen megváltozik az élete, luxuskörülmények között cseperedik fel. Huszonévesen azonban – indiai közösségbe kerülve – egyre gyakrabban jut eszébe biológiai szülője és bátyja. A Google Earth segítségével megpróbál hazatalálni. Torokszorító, hosszú jelenetek szólnak a fiatal férfi vívódásáról, melynek tétje egy képtelen döntés – az édesanyja és bátyja iránti szeretet, valamint a nevelőanyja iránt érzett szeretet között kell választania.

Lázadó szembeszegülés

Nate Parker amerikai színész első rendezői filmje, az Egy nemzet születése a színes bőrű Nat Turner tiszteletesről szól. Az istentiszteleteken a Bibliából csak azokat a passzusokat idézi a rabszolgáknak, amelyekkel engedelmességre és tűrésre intheti őket. Amikor már nem bírja nézni a gyapotföldeken dolgozókkal szembeni kegyetlen bánásmódot – borzalmas fenyítések szemtanúi lehetünk –, a tiszteletes kezdi a fehérek magatartására vonatkozó idézetekkel kifejezni nemtetszését. Mígnem 1831-ben rabszolgafelkelést robbant ki, melynek elfojtása után Virginia államban még inkább korlátozták a szabad feketék jogait, ami azonban nemzetté kovácsolta őket. A Parker-opusban sokan az évad egyik nagy Oscar-várományosát látják, ám egy nemrég kirobbant botrány (a rendező diákkorában állítólag megerőszakolt egy eszméletlen lányt) ronthat a film esélyein.

A lázadó magatartásról szól Leyla Bouzid LUX díjra jelölt, Felnyitom a szemem című tunéziai, francia, belga és egyesült arab emírségekbeli drámája, amely 2010 nyarán, nem sokkal az arab tavasz kezdete előtt játszódik Tuniszban, nagyrészt a város éjszakai mulatóiban. Főhőse egy nyitott szellemű 18 éves lány, Farah. A szülei orvosi pályára szánják, ő azonban énekesei babérokra tör. Egy politikailag elkötelezett rockbandában énekel provokatív dalokat. A lányt és zenésztársait hamarosan lekapcsolják, és brutális vallatásnak vetik alá.

Balkáni múlt és jelen

Rade Šerbedžija szerb származású horvát színész Szkopje felszabadítása című háborús drámája nyitotta a fesztivált annak apropóján, hogy a színész-rendező kapta idén a szemle Kivételes Művészi Teljesítményért díját. A második világháborús történet Szkopje német–bolgár megszállásáról szól egy nyolcéves gyerek szemével láttatva. Apja beállt a partizánok közé, anyjára viszont szemet vet egy német tiszt, aki parancsnokként érkezik a városba, s abba a lakásba szállásolja el magát, ahonnan elhurcolnak egy zsidó családot. Az anya előbb csak takarít nála, aztán beleszeret a tisztbe. E kapcsolatot kihasználva a nő elintézi, hogy szabadon engedjék a sógorát, akit félholtra vernek a bolgárok. De közelednek a partizánok, élükön a fiúcska apjával.

Ognjen Sviličić Ilyenek a szabályok című horvát–szerb–farancia-macedón drámájának egyszerű munkás házaspár a főhőse. Gyermekük, Tomica érettségire készül. Egy este véraláfutásos arccal érkezik haza. A szülők orvoshoz viszik, aki mindent rendben talál. A fiú mégis kómába esik, és pár napra rá meghal. Lassú, komótos film Sviličić munkája. Időt hagy, hogy a néző beleélje magát a szülők teszetoszaságába, határozatlanságába. Végigjárjuk velük a rendőrséget, a rendelőt, a kórházat – mindenütt falakba ütköznek. Egy világhálóra feltett videóból értesülnek arról, hogy fiukat osztálytársai bántalmazták, s tettüket mobillal rögzítették. Az apa, miután sehol sem kap segítséget, s úgy érzi, a tettesek megússzák, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Lehangoló, kemény, igaz film az Ilyenek a szabályok.

Elmondható ez a csütörtök este befejeződött mustra kínálatának java részéről. Azokról a mozgóképekről, amelyek elgondolkodtató emberi történeteket boncolgattak komótos feltárással, tiszta képi gesztusokkal és nagyon finoman alájátszó zenei kísérettel.