Krusovszky Dénes: Lassú árnyak

Idegesen, fel-felemelkedett az ülésből, nem is annyira, hogy úgy jobban tudjanak dolgozni a lábai, hanem mert képtelen volt folyamatosan ülni. Az öreg nyereg rugói gúnyosan nyiszogtak alatta, ha rájuk helyezte a súlyát, és abban a pillanatban valahogy elviselhetetlennek tűnt ez a hang. 

A csapat a város széle felé tartott, elöl a mountain bike-osok vezették a sort, mögöttük egy-két versenybiciklis ment, és hátul ők, a mindenféle csotrogányokat hajtók. Ha épp egy szélesebb utcán vágtattak, felhízott egy bolyba a társaság, ha szűk utcába fordultak be, hirtelen megnyúlt a csapat, és ilyenkor a hátsóknak nagyon nézni kellett, merre manőverez az eleje, ha nem akartak végérvényesen leszakadni tőlük. Az egyik elöl tekerő fiú ötlete volt az egész, azt mesélte, hogy a bátyja dolgozik ott, és ilyenkor délutánonként, mert nincsen légkondi az épületben, kiviszik őket a kertbe hűsölni. Egyszóval meg lehet lesni, hogy milyenek. Azonnal mindenki rábólintott, pedig az eredeti terv szerint az iskolaudvaron lett volna dolguk, de hát még mindig túl meleg volt, hogy sort kerítsenek a visszavágóra.

A fiú hátára úgy tapadt a trikója, mintha menet közben valaki egy vödör felmosóvízzel öntötte volna nyakon. Talán, ha nem ennyire leharcolt ez a bicikli, amit a nagybátyjától vett kölcsön, ha nem ilyen kínszenvedés a nehéz vaspedált tekerni, a kinyúlt, rozsdás láncot moccanásra bírni, ő sem lenne, mint aminek érezte magát, csupán egy merő zihálás mostanra. De bármit megtett volna, hogy ne maradjon le.

Abban persze nem volt biztos, hogy az-e a legkézenfekvőbb útvonal, amit a csapat vezetői diktálnak, mintha túl sok felesleges kitérő, kanyar, kiszögellés lett volna benne. Ám ha akart se tudott volna közbeavatkozni, túl messze volt a vezetőktől, és különben sem bírt volna kiabálni, örült, hogy befelé megy valamennyi levegő még a tüdejébe. Nyilván van oka, hogy erre jövünk, magyarázta magának, miközben egy pillanatra ráillesztette fenekét a bicikliülésre. De megint ez a hülye nyikorgás, újra felemelkedett, és az előbbi gondolatot is hagyta elúszni a homlokáról dőlő verejtékben.

Mielőtt még kiértek volna a főútra, az utolsó házsor sarkánál élesen bevágtak jobbra. Állt ott egy zsákutcát jelző tábla, de ezzel láthatóan nem törődött senki sem az élen. Kisvártatva a szőlőskertek közötti földútra tértek rá, mint egy hirtelen széllökés, úgy vágtattak végig az aszályosan felporzó csapáson. Meglehetősen nagy kitérővel érkezünk, gondolta, de kezdte már látni is az értelmét. Távolabb, a bodzabokrok és szabálytalan csoportokban növő tövises akáckorcsok takarásában egy rozoga téglafal részletei tűntek fel előttük. Hát persze, a főbejárat felé mégsem mehettek, futott át a fején, akkor egyből elhajtanák őket a portások. Az első biciklik nagy farolásokkal lefékeztek a téglafalat övező gazos szélén. Mire ő is odaért, úgy tűnt, a többiek már a taktikát is megbeszélték. Kicsivel feljebb, ahol az út elkanyarodik, egy halom régi raklap hevert a csalánosban, azokat kell először is kiszabadítani, és odacipelni a fal mellé. 

Nem is volt olyan nehéz az egész, mint amilyennek elsőre gondolta. Óvatosan, hogy rövidnadrágos lábukat ne csípjék össze teljesen, a lábfejükkel oldalazva letaposták a húsos csalánszárakat. Amikor így szabad elvonulás nyílt a cipekedéshez, párokba állva megemeltek egy-egy korhadt raklapot. Könnyebbek voltak, mint amilyennek tűntek, és nem is a súlyukra kellett figyelni elsősorban, hanem arra, nehogy idő előtt széthulljanak a kezeik között.

Az a sörtehajú fiú, akinek a bátyja ott dolgozott, átszellemült arccal rámutatott az egyik falszakaszra, és a többiek ahhoz a ponthoz vitték a raklapokat. Aztán egymás tetejére pakolták őket, mintha egy dobogót, vagy kisebb tornyot építenének, és amikor az utolsó is a helyére került, nagyjából ugyanabban a sorrendben, ahogy a biciklikkel megérkeztek, felkapaszkodtak a halom tetejére. 

Neki már alig jutott hely odafent, de végül is csak felevickélt valahogy, és bepréselte magát a többiek közé. Épp elég magasan álltak ahhoz, hogy átlássanak a viharvert szögesdrót koszorúval végigtekert téglakerítés teteje fölött. A pszichiátriai intézet kertjében valóban volt némi mozgás, az árnyékosabb sarkokban kisebb csoportokba összeverődve üldögéltek a betegek, miközben a fehér köpenyes ápolók lomha léptekkel járkáltak körülöttük. Ahhoz nem voltak elég közel, hogy ki lehessen venni a duruzsolásukat, a fiúk csak annyit hallottak, mintha többen is egymás szavába vágva beszélnének, időnként fel-felkacagva, valami zavaros, de nem egészen rendszertelen ritmus szerint. Semmi más nem történt.  

A régi kúria parkja, amit a zárt osztály ápoltjai használtak nyaranta, úgy élt a fiúk fejében, mint valami elképesztően izgalmas és nyomasztó hely. És a betegek maguk is, az őrültek, ahogy félelemmel vegyes izgatottsággal a hangjukban emlegették őket, különös, mitológiai alakokká nőttek az elmúlt hónapok során a beszélgetéseikben. Most pedig, hogy végre itt vannak, és megnézhetik őket, nem történik semmi. A sörtehajú, mintha magát védené, néha felszisszent, „azt figyeljétek”, aztán egy újonnan felbukkanó alakra mutatott. De az is épp ugyanolyan bágyadtan unalmas, melegítős, félrebillent fejű figura volt, mint az összes többi. Nem eszelősnek tűnnek ezek az emberek odabent, hanem végtelenül fáradtnak, állapította meg a fiú magában, de mire eddig eljutott, a többiek már el is kezdtek leereszkedni a raklaptoronyról. Ő még állt odafent egy darabig, és hol a park lassú árnyait figyelte, hol a biciklik körül gyülekező fiúkat, akik a sörtehajút froclizták egyre kegyetlenebbül. A fiúk pár pillanat múlva ismét nyeregben ültek, amikor az egyikük kérdőn felnézett rá is. Önkéntelenül legyintett egyet, és miközben odalent elporzott a csapat, mintha keresne valakit, összehúzott szemmel fordult ismét a park felé.