Kriminális költői kalandok

Dávid Veronika több tekintetben is kilóg a félig-meddig képzeletbeli délvidéki kisváros, Ókanizsa konzervatív közösségéből. Egyebek mellett azzal is, hogy a helyi olvasókör egyik alapító tagja, a modern irodalom avatott értője, Ady Endre rajongója. Éppen ezért nem véletlen, hogy ő az, aki felfigyel A fekete zongora című vers és a szülővárosa nyugalmát felkavaró erőszakos halálesetek közötti kapcsolatra. Az Ady-vers egy ideig a bűnügyi jelfejtés vezérfonalává válik, s ennek megfelelően egyes sorai, szavai a legkülönfélébb értelmezéseknek köszönhetően mindig más és más fényben jelennek meg.Veron kalandjai A türkizkék hegedűben (2011) folytatódtak tovább, mely azonban más hagyományvonalat követ. Míg A fekete zongora a kisvárosi detektívregények tradíciójából indult ki (Agatha Christie Marple-történetei, Caroline Graham midsomeri gyilkosságai, M. C. Beaton Agatha Raisin-sorozata), addig a második darab inkább a bűnügyi kalandregények és a kémhistóriák világából merít inspirációt. Ebben a regényben is találkozunk egy költeménnyel, mely afféle mottóként áll a szöveg élén. A fiktív költőnő, Pethényi Márna Óceáni bál című három versszakos „remekműve” azonban kívül marad a keretezett mű világának határain: nem említi a szövegben sem a narrátor, sem a szereplők. A széria legutóbbi, harmadik darabja, A borostyán hárfa (2012) követi is, meg nem is az előző kettő szövegformáló eljárásait. A regény címe most is egy hangszert és egy színt kapcsol össze, de ezúttal nem egy (vers)szövegre, hanem egy épület (az ókanizsai mozi) homlokzatán díszelgő, félresikerült festményre utal. Az eredetileg aranyszínű lantnak készült, de az építésvezető és a festékboltos hibájából vörösesbarna hárfává (egyesek szerint „füstölni felakasztott kolbászrudakká”) változott képnek a bűnügyi rejtély megfejtése szempontjából nincs különösebb jelentősége.Annál érdekesebbnek ígérkezik azonban a mű elején álló, de sem a szereplők, sem az elbeszélő által nem reflektált részlet Kosztolányi Dezső Pipacsos, alföldi út, forró délután című verséből. S hogy miként is kötődik a történethez? Három összefüggésre hívnám fel ezzel kapcsolatban a figyelmet, amin keresztül nemcsak a regény szövegközi utalásrendszerére derül fény, hanem arra is, hogy e(gy) krimi poétikai megformáltsága semmiben sem marad el a „komoly” művekétől. A költemény az unalom, az életuntság nyomatékosításával indul, a közönyösség, céltalanság kinyilvánításával folytatódik, majd egy leheletnyi derűs elszóláson átbukva („hogy szép az élet, istenem, de szép”) az öngyilkossággal való fenyegetés nyugalmat mímelő, ugyanakkor kihívó és baljóslatú hanghordozásával zárul. Vajon nem ez a sorrendiség, az unalom váratlan tragédiába fordulása jellemzi-e a kisvárosi vagy falusi környezetben játszódó klasszikus krimik dramaturgiáját? A kezdeti unott vagy derűs nyugalom az erőszakos halál következtében egyszer csak szertefoszlik, az egymást jól ismerő helyiek életének unalmas, eseménytelen folyása megszakad, s a mikroközösség csakhamar felbolydult méhkashoz kezd el hasonlítani: magánéleti és családi titkok kerülnek napvilágra, elfojtott indulatok és vágyak törnek a felszínre, álarcok hullanak le, jellemek és kapcsolatok hamis látszata lepleződik le. Mondanom sem kell, hogy ez történik A borostyán hárfa cselekményének helyszínt adó Ókanizsán is. „Mindég tudtam, hogy zsenge korban ragad el a halál.” Ezzel az erős felütéssel indul az a regény prológusaként is olvasható rövid, cím és szám nélküli fejezet, mely a kilátásba helyezett halál gondolata, illetve a szélsőséges érzelmi hullámzást leképező beszédmód révén kapcsolható a versrészlethez. Hatását tovább fokozza, hogy sem a beszélő kiléte, sem a megnyilatkozás körülményei nem válnak nyilvánvalóvá. Nem egyértelmű az sem, hogy az illető önkezével vet-e véget az életének vagy más segíti át a túlvilágra. A vers szomszédságában az előbbi eshetőséget valószínűsítjük. Azt, hogy sejtésünk később beigazolódik-e, tiszteletlenség lenne elárulni, mivel krimiről van szó. A verset és a regényt a hangulatváltáson és az öngyilkosság gondolatán kívül leginkább az utazás, az alföldi vonatút motívuma köti össze. Dávid Veronika kétszer is vonatra száll a történet folyamán: először Budapestről utazik haza, Ókanizsára, másodszor pedig otthonról tesz villámlátogatást Szabadkán. Ahogy az a kaland- és titoknarratíva tradíciójára valamennyire is ráhagyatkozó regényekre jellemző, az utazás fontos, olykor sorsdöntő találkozásokat és meglepő fordulatokat hoz a hősök életébe. Alighogy a szabadkai gyors kigurul a Keleti Pályaudvarról, Veron egy könyvet vesz elő a táskájából, s teljesen belemerül az olvasásába. A magát titkon „első női magánvizsgálónak” tekintő lány a jelek alapján tévesen azonosítja egyik útitársát. Felsüléséért valamelyest az éppen olvasott könyv felelős: Conan Doyle A feltámadt detektív, ez áll a címlapon. Kiderül, a férfi is ismerője az angol detektív kalandjainak, s így összegzi az eset tanulságait: „[…] Holmus csak egy van. Mi, közönséges halandók, közönséges agyvelőnkkel csupáncsak Vadszán doktorok lehetünk.” Amikor „Sherlock Holmes bukott tanítványa” elbúcsúzik a férfitól, még nem sejti, hogy az később milyen fontos szerepet játszik abban a gyilkossági históriában, amelybe a lány újfent belekeveredik, immár gyanúsítottként. Emiatt száll később titokban vonatra, hogy kövessen egy Szabadkára vezető nyomot. Nem tudja, merre keresse a mozit, végül – minden racionális megfontolás nélkül – úgy dönt, hogy egy sétáló idős házaspárt fog követni, hátha azok a helyes irányba vezetik: „Az öreg hölgyet egyik oldalról a férje, másik oldalról egy fekete hajú, csúf, negyvenes nő támogatta, divatjamúlt, zöld tollas kalapban, kezében egy üres madárkalitkát himbálva. »Bizonyára a leánya« – gondolta Veron, és kedvét azonnal elrontotta, hogy a kalapos nőről a saját anyja vénlány-jóslatai jutottak eszébe.” Diszkrét, de felismerhető allúzió: az ókanizsai magánvizsgáló a hazafelé tartó Vajkayékba botlik, s rövid ideig a nyomukba ered. Az általa ugyan nem, de az olvasók által jól ismert Pacsirtában pedig saját, nem éppen örömteli sorsát látja előrevetülni. Végezetül még egy, kérdésre kifutó rövid töprengés. Az első regényből tudjuk, hogy Dávid Veronika egy „nemrégiben feltűnt ifjú költő, Kosztolányi Dezső vékonyka kötetét”, A szegény kisgyermek panaszait kapta ajándékba egyik udvarlójától, aminek legalább annyira megörült, mint egy drága ékszernek. Az is ismeretes, hogy rendszeres olvasója a Nyugatnak. Mivel a történet 1912/13 fordulóján játszódik, nem teljesen alaptalan a feltevés, hogy a lapban 1912. július 1-jén megjelent verset, a Pipacsos, alföldi út, forró délutánt is olvashatta – sőt, elvileg már a művet tartalmazó, Mágia című kötet is megfordulhatott a kezében. Vajon eszébe jutott-e a szöveg, amikor pontot tett a szövevényes gyilkossági ügy végére?Benyovszky Krisztián