Kővirágok – a kiirthatatlan élet

Azt az igazi festőegyéniséget ismertem meg benne, aki a festék, az ecset, a vászon és a természet vonzásában él, az újdonságokban, a felfedezésekben búvárkodó, minden iránt érdeklődő, mindenkire figyelő emberbarátkéntSomogyi Tibor felvételeElső kiállítását 1988 májusában láttam – talán a véletlen játékaként – ugyanebben a komáromi múzeumban. Aztán egy évre rá, 1989 májusában voltam először pozsonyi műtermében. Akkor ismertem meg Barta Gyula festőművészt, Gyula bácsit. Korábban Munkácsy, Paál László és Csontváry műveivel ismerkedve a Magyar Nemzeti Galériában folyamatosan vonzott az a talán tehetségnek nevezhető csoda, amellyel az ecset, a vászon mágusait áldotta meg a teremtő. Örülök, hogy az első festőművész, akivel találkoztam, éppen Gyula bácsi volt. Mivelhogy azt az igazi piktort ismertem meg benne, és azóta is azt az igazi festőegyéniséget látom benne minden egyes találkozásunkkor, aki a festék, az ecset, a vászon és a természet vonzásában él, az újdonságokban, a felfedezésekben búvárkodó, minden iránt érdeklődő, mindenkire figyelő emberbarátként. Számomra azt a fajta festőművészt testesíti meg, amilyennek a nagy magyar klasszikusokat képzeltem. Tele a látványalkotás titkaival, a képi üzenetek közlésének szűnni nem akaró vágyával, örök fiatalon.

Kezdem azt hinni, a művész ember kiváltsága, hogy ellen tud állni az időnek. A művész kiváltsága, ám természetesen csak azé, aki nem zárkózik be, aki nem von korlátokat maga és embertársai, maga és a világ közé: a tolerancián alapuló értékrenddel felvértezve nyitott tud maradni mindig, minden időben. Barta Gyula pedig ilyen művész: mindenre nyitott. Ezt nemcsak a jubileumi kiállításán az életművéből válogatott vásznai bizonyítják, hanem a műterme is, ahol annyi és annyi festészetbarát megfordult már. Ahol nemcsak a festőkellékek misztikus összevisszasága és semmihez nem hasonlítható illata veszi körül Gyula bácsit. Van itt szobabicikli – a kondi miatt –, újságok, könyvek halmaza, fali polcon régi idők hangulatát idéző rézmozsarak, fűszer- és kávédarálók, kerámiák, kard-, szablya- és egyéb történelmi szúrófegyver-gyűjtemény, a tűzoltás őskorából megőrzött védősisak egy gipsz mellszobor fején elhelyezve.

Nyitottsága érdeklődésének állandó bővülésével párosul, s ez művészetében is megnyilvánul. Tájképfestőnek tartják, pedig a tájnak igazán soha nem csak hű másolója volt. Ráadásul, ahogy jubileumi kiállításán is láthattuk, festett ő mást is. Absztrakt képekkel reagált Gagarin űrrepülésére, a vietnami háború borzalmaira, a Holdra szállásra. Aztán, mivel életfelfogása, hogy mindenütt és mindenben rendnek kell lennie, rendet teremtett a képein, azzal a felfogással, hogy ezzel másokra is hat: ekkor ipartelepeket, gyárnegyedeket megörökítő geometrikus, konstruktív tájképek kerültek ki ecsetje alól. Aztán felfedezte a természetet, gyermekkora színhelyeit, amelyekre a nosztalgiázás, a harmóniakeresés misztikájával figyelt, és ezzel a misztikával hatnak színes vásznai is.

Ám a táj nem sokáig maradt Barta Gyulánál csak a természeti változások színtere, az évszakok váltakozásának engedelmeskedő élő kulissza. A tájra, a természetre figyelés a megmaradás kérdéseit idézte fel Barta Gyulában, és vásznai mind meditatívabbá váltak. A pusztítás, a pusztulás képei az ...és a fákat kivágják..., a Kihaló fák a gömöri dombok alatt, az Apokaliptikus táj, a Haldokló fűzfák, a Kihaló gyökerek, a Radioaktív felhők vagy a Kővirágok. Ám Barta Gyula nem a pusztulást-pusztítást megállapító, kiveszést jósló pesszimista festő. Ellenkezőleg: a gyökerek megkapaszkodó és megtartó erejében, a megmaradásban hisz, a természetet, valamint bennünket, nemzetet, emberiséget illetően is. Ezt legerősebben a Kővirágok című táj-jelképe fejezi ki. Vagyishogy az élet a legkeményebb körülmények között is ott van: kiirthatatlan.