Korunk rákfenéi a mozivásznon

Emília Vášáryová telitalálat a magára maradt, alkoholmámorba menekülő asszony szerepére, Petr Forman pedig hitelesen hozza a gondokat hideg fejjel kezelő kívülállótAz alkotók nem titkolják, hogy ez utóbbinak rendelték alá a cseh címet, egyszerűen muszáj volt, hogy jól hangozzon odakint, hiszen díjakra pályáznak vele. A főszereplők bejárták a szlovák tévék beszélgetős műsorait, a rendező nemcsak a pozsonyi, hanem a kassai bemutatón is megjelent, a propagációs sajtóanyaggal pedig Dunát, sőt Hernádot lehet rekeszteni. Ezek után akár egy Fontána pre Zuzanu 5 típusú szemfényvesztésre is gyanakodhatnánk, ha Hřebejk neve nem lenne a minőség garanciája. És ha azt is kiolvassuk a moziműsorból, hogy a forgatókönyvet ismét Petr Jarchovský írta, akkor megnyugodhatunk. Aki látta tavaly a Pupendo című filmet, vagy pár évvel ezelőtt a Kuckókat (hogy csak a két kedvencemet említsem), jóleső várakozással helyezkedik el a nézőtéren.

Az irigylésre méltó lelkesedéssel, tempóban és anyagi háttérrel dolgozó alkotópáros ezúttal is tragikomédiát vitt vászonra. Megszokhattuk már, hogy hol sírhatnékunk van, hol pedig nevetünk saját magunkon. Ám míg a Kuckók főhősei a körülményekkel, a fennálló renddel vívnak reménytelen harcot, a Pupendo iskolaigazgatója pedig a szocializmus szánalmas „produktuma”, a Hanyatt-homlokban már ki-ki saját maga tehet személyes tragédiájáról. Na, ne hatalmas bukásokra gondoljanak, a teszetoszaságból, titkolózásból adódó apró koccanások sokszor szívszorítóbbak, mint a látványos törés-zúzás. Nagy vizuális izgalmakban sincs részünk. Legtöbbször emberek beszélgetnek egymással, igyekeznek tisztázni viszonyaikat. Egyszerre három különálló történetet látunk, amelyek egy ponton aztán egymásba kapcsolódnak, hogy a végén ismét ki-ki haladjon a maga útján a csendes tespedés felé.

Nem „retró-közegben” vagyunk, ez itt napjaink Prágája, ahol tombol a vadkapitalizmus, és szép sorban felvonul korunk öszszes rákfenéje, mintha csak az újságok szalagcímei elevenednének meg: a xenofóbia, a futballhuliganizmus, az embercsempészet, a zsebtolvajok és a tehetetlen rendőrök, az alkoholizmus és a fokozatos talajvesztés.

Azzal kezdődik a történet, hogy két kamionsofőr indiai menekülteket csempész át a határon, ám a rakodótérben ott felejtenek egy pólyás babát. A csöppséget eladják egy gyermektelen házaspárnak, melynek férfi tagja mélyen rasszista focihuligán, aki persze azonnal megszereti a barna bőrű szerzeményt. Ezzel egy időben egy idős egyetemi professzorról kiderül, hogy egykor otthagyta családját, és anélkül kezdett új életet, hogy feleségétől elvált volna. Tinédzser lánya megtudja, hogy él egy bátyja Ausztráliában, és hogy szülei nem is házasok. Képzelhetik. Még szerencse, hogy az emigráns báty remek érzékkel megakadályozza, hogy a két asszony egymásnak essen. A filmnek ez a része a Titkok és hazugságokra hajaz, a felütés az Egy tenyér nem tapsolra, néhol pedig a Magnólia emléke dereng fel, ám ezzel persze nem azt állítom, hogy a forgatókönyvíró másoktól lopná az ötleteket. Ez egy ízig-vérig cseh történet, és olyannyira mai, hogy a „jöttment vietnamiak és arabok” mellett a „jöttment szlovák bevándorlókról” is szó esik, akik szégyentelenül ellepik Prágát.

Bár a film néhol stilizáltnak és didaktikusnak tűnik, dramaturgiai szempontból minden a legnagyobb rendben, a színészekre pedig duplán nem lehet panasz. Hřebejknek láthatóan vannak kedvencei, akik csaknem valamennyi filmjében szerepelnek. A Pupendo óta a legnagyobb változáson Jaroslav Dušek ment keresztül: elvakult Sparta-szurkolóként a legemlékezetesebb alakítást nyújtja.

Emília Vášáryová szintén telitalálat a magára maradt, alkoholmámorba menekülő asszony szerepére, Petr Formanról pedig tudjuk, hogy többet tartózkodik külföldön, mint odahaza, ezért hitelesen hozza a gondokat hideg fejjel kezelő kívülállót. Felsorolhatnám a többieket is, mert alig vannak mellékszereplők, a film igazi jutalomjáték, szinte színházi mélységű emberábrázolásra ad lehetőséget.

A helyzetek gyakran provokatívak, az író és a rendező ezúttal kevésbé elnéző a figurákkal szemben, rálegyintős felülemelkedés helyett kétségbeesett „süppedés” van, felfelé bukás helyett pedig egy helyben járás a lefelé haladó mozgólépcsőn.

Ha a 21. század embere nem változtat a dolgokon, pár év múlva megnézheti magát – üzeni a Hanyatt-homlok című film, amelyet Csehországban már csaknem félmillióan láttak. Kötelező darab.