Könyvsorsok – Fényesre suvikszolt égbolt

Camus

Camus örökérvényű klasszikusa a „szent ember” küldetésére kérdez rá, méghozzá mindennapi, azaz világi helyzetben. Ha az egyén szintjén bukással végződik is e küldetés, hozzájárulása a végsőkig tartó nagy küzdelmekhez, voltaképp a szolidaritás és az áldozatkészség mindent meghatározó emberi programját követve, az igaz cselekvés révén a béke záloga lesz.

A pestis a második világháború utáni francia irodalom nagy sikert arató regénye lett, először 1947-ben jelent meg. Az északnyugat-algériai városban, Oránban felbukkanó kórság döbbenetes erejű pusztítása és az ellene való többfrontos küzdelem olvasható szó szerint, a járvánnyal szembeni harc embert próbáló krónikájaként, amelyben a nagyközösség néhány tagjának sorsát végigkövetve megtudjuk, milyen testi-lelki kínokkal kell szembenézniük azoknak, akiket hermetikusan elzárnak a világtól. Olvasható ugyanakkor áttételesen, eszerint a pestis nem valamifajta ritka, kivételes, külső entitásként van jelen a közösség és az egyén életében, hanem olyasvalamiként, ami alapvetően és mindig is az élet része volt – a társadalom, a rendszer, a szemlélet, az ideológiák meghatározója, amennyiben ezek mindegyike át van fertőzve a másikért való kiállás, az empátia, a szolidaritás hiányából fakadó, a nemtörődömséget és az önigazolást céllá növesztő viselkedésmintákkal. És olvasható allegorikusan is, a (világ)háború okozta szenvedések, a száműzetés és a kivettetés történeteként, az embertelen háborús eszmék közösségeken végigsöprő, azokat nem kímélő pusztításának elbeszéléseként. Már a regény Defoe-tól vett mottója („Egyfajta rabságot másfajta rabsággal ábrázolni éppoly észszerű, mint létező dolgot nem létezővel”) is ezt pedzegeti, Camus pedig a következőket mondta a műről:  „A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő (…) nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szerepelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában. (…) A pestissel azt a légkört szeretném érzékeltetni, amely mindannyiunkra nehezedett, s a veszélynek és száműzetésnek atmoszféráját, melyben mindannyian éltünk. Ugyanakkor ezt az érzést az egész létre kívánom vonatkoztatni.”
De kik is azok a „szent emberek”, akiknek a sorsa meghatározza a többiek életútját is Orán városában? Mindenekelőtt Rieux doktor, akiről a végén kiderül, hogy a krónika lejegyzője, noha ő saját maga szerepével szemben ugyanúgy megtartja a távolságot, mint az elbeszéltekkel. Aztán barátja, Tarrou, akinek létszemléletét az igazságszolgáltatás közönyös, sokszor manipulatív működésének természete határozza meg (negatívan), így az a kívülálló válik belőle, aki a „szentséget” az emberi életért, értékekért, a szolidaritásért való ádáz küzdelemben látja. Amikor Tarrou fiatalkori emlékeit megidézve egy halálra ítélt figurával vállal érzelmi közösséget, rögtön át is köthetjük a dolgot Camus másik klasszikusához, a Közönyhöz (új fordításban: Az idegen): a bűnbakká megtett protagonista fölszámolhatatlan módon idegenné lesz az őt körülvevő abszurd társadalomban.

Tarrou tulajdonképpen Rieux doktor (vagy az író) szócsöve. A két felnőtt veszélyhelyzetbeli barátsága a többiek sorsának bemutatásában is példaértékű, hiszen azt jelzi, hogy a mégoly felforgató és bénító körülmények között is fölerősödnek a kapcsolódások. Így tehát a vesztegzárban töltött hosszas száműzetés kimondva is az emberi gyöngédség krónikájává avanzsál, komoly humanista projektté, amely a nagy szavaktól sem riad vissza: a pestiseseket ért igazságtalanságok és szenvedések története „egyszerűen elmondja, amit efféle sorscsapások közt tanul meg az ember: hogy az ember inkább csodálatra, semmint megvetésre méltó”. Ez pedig még akkor is érvényes, ha a pestis Tarrou, majd végül az öreg asztmás fölfogásában vezérmetafora lesz az életre, és folytonos készenlétet követel meg az embertől. Az öreg asztmás ekképp összegez: „Azt mondják az emberek: »Ilyen a pestis, pestisben éltünk.« Még jó, hogy nem kérnek kitüntetést érte. De mit jelent az, hogy pestis? Az az élet, és kész.”

Ki így, ki úgy harcol a veszedelem ellen. Grand, a helyi kishivatalnok írói karriert dédelget, és mindvégig a tökéletes kezdőmondatot csiszolja készülő regénye számára. Ahogy végigkísérjük e mondat alakulását, fejlődését, úgy kapunk képet a Camus-próza belső logikájáról is: Vargyas Zoltán új fordítása érzékelhetően nagy hangsúlyt helyezett a regényben külön témává is tett írás dinamikájára, a mondatok lüktetésére.

Ugyanakkor Gyergyai Albert korábbi átültetése immár a magyar irodalom részévé vált: Esterházy Péter több művébe is becsempészett ebből a fordításból két, egymáshoz közel lévő passzust, összedolgozva őket. A szív segédigéiben például így: „A verandán nem találtunk már senkit, kemény éjszaka borult fölénk, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt ránk a csönd, mely égbolt és csillag.” A pestisben mindez a következőképp hangzik, Gyergyai fordításában: „A szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s a világítótorony távoli fénye pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé. A szellő fűszer és kő szagát hozta. (…) Néhány utcával odább mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten. Elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg ismét a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullott a két férfira a csend, mely égbolt volt meg csillag.” Vargyas új átültetésében pedig: „A tisztára söpört, fényesre suvikszolt égen ragyogtak a csillagok, csak a világítótorony hintett rájuk a távolból egy-egy marék hamut. A könnyű szél fűszer és kő illatát hozta. (…) Néhány utcával arrébb mintha egy autó csúszkált volna a nedves úttesten. Aztán továbbment, s most már csak nagyon távolról hallatszott valami kiáltozás. Majd megint semmi, s a két férfira teljes súlyával borult rá a csillagos ég csendje.” Ahogy Esterházy „kölcsönvette” Camus-től a „szélseperte és szécsiszolta”, avagy a „tisztára söpört, fényesre suvikszolt” égboltot, jelezte: a próza nyelvi ereje világot teremt.

A jelenlegi járvány hatására Franciaországban az eladási listák élére került A pestis. Camus a létezés elemi dilemmáit feszegető remekműve azonban a pandémiától eltekintve is aktuális.

L. Varga Péter

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!