Ketten, örök derűvel

Negyvenhárom év. Ennyi idő telt el az első színpadi találkozásuk óta. Goldoni vígjátékában, a Mirandolinában játszottak együtt először, 1976-ban. Halász Judité volt a címszerep, a bájos és cserfes firenzei fogadósnő, aki minden vendégének elveszi az eszét, Hegedűs D. Géza pedig az egyik szolgáját játszotta.

„Én még akkor főiskolás voltam. Esztergályos Károllyal a Kísértést forgattuk, és azzal párhuzamosan a Vígszínházban próbáltam. Goldoni komédiája a nőiesség hatalmáról szól, arról, hogy mindenki bele van bódulva, bolondulva Mirandolinába, aki kedve szerint manipulálja a férfiakat. Én a legfiatalabb, lüttyös kis szolgája voltam, aki ugyancsak remeg érte. De nem ez az első színpadi emlékem Jucikáról. A debreceni építőipari technikum második osztályos diákjaként nyáron termelési gyakorlatra hoztak bennünket Budapestre. Az építőgépgyárban lábatlankodtunk reggel hattól délután kettőig, utána pedig azt csináltunk, amit akartunk. Munkásszállón laktunk, a hétvégénk teljesen szabad volt. Angyalföldről a kertek alatt, mellékutcákon jutottam el a Szent István körútra, egyszer csak megláttam ezt a gyönyörű palotát, a Vígszínházat, és odavonzott magához. Június volt, még tartott az évad. Krúdy Gyula darabját, A vörös postakocsit néztem meg egy délután, és abban láttam először színpadon Halász Juditot. Filmekből és a televízióból már jól ismertem őt. Debrecenben az Apolló moziban a Szerelmesfilmben, de még előtte, Ibrányban, ahol felnőttem, az Esős vasárnapban láttam őt. Mindkét moziban a fényképe is ki volt téve. Aztán múltak az évek, és bekerültem a színművészeti főiskolára, majd a Vígszínház társulatába.”

Igazán partneri viszonyba a Fejes Endre műve nyomán, Presser Gábor zenéjére készült Jó estét nyár, jó estét szerelemben kerültek. Halász Judit Veronikát, Hegedűs D. Géza a „görög diplomatát” alakította Marton László legendás rendezésében. Nagyon erős jeleneteik voltak. Veronika hazaviszi a fiút, bemutatja a szüleinek, ők pedig beleélik magukat, hogy férjhez megy a lányuk. Aztán kiderül, hogy mégsem.

„Őszintén mondom, mély barátság köt össze bennünket. Jucika az én szememben nagyon nagy művész. Hódolatom és tiszteletem annak a küldetésnek, amit ő a színházi munkán kívül végez. A minőség, az érték, a szépség, a nemes gondolatok közvetítője a koncertjein is, amelyeken unokák, gyerekek, szülők és nagymamák egyformán rajonganak érte. Ennek a folyamatnak is a szemtanúja lehetek. Amikor a Fejes-darabot próbáltuk, akkor járt be hozzá Bródy János. Hozta neki a dalokat, és akkoriban született meg az első nagylemeze. Amikor a lányaim még kicsik voltak, én is hoztam őket a karácsonyi koncertjeire, a Vígszínházba. A végén mindig mentünk ölelgetni Jucikát az öltözőjébe. Ma is özönlik hozzá a nép, látom. Minden koncertje után meg akarják simogatni őt.”

Igazán közel a próbák során került egymáshoz két színész. Munka közben a személyes szférák is megnyílnak. A drámaíró által felkínált szöveg tartalma, mélysége, érzelmi tartománya által bekerülnek egymás szívébe, lelkébe, agyába, idegrendszerébe, véráramába. Így akarva-akaratlanul többet kommunikálnak a próbafolyamat alatt, hiszen nemcsak a drámai matériáról beszélnek.

„Sokszor azt is tudjuk, hogy magánemberként éppen mi foglalkoztatja a másikat. Látjuk rajta, hogy bánata van, vagy öröme, esetleg éppen tétova. Bonyolult szövetű kapcsolat ez, amely a folyamatos színpadi találkozásoknak köszönhetően a magánemberi kapcsolatunkat is gazdagítja. Egyre több és egyre másabb arcát ismerjük meg a partnerünknek. Judit rendkívül tisztán, okosan, kritikus szemmel és értékcentrikusan látja a világot. Csodálom a finomságát, a szépség iránti kíváncsiságát, nyelvi és kulturális nyitottságát. Magánéletéből eredően, hiszen Rózsa János filmrendező a férje, van egy filmes életszférája is. Mélyebben és differenciáltabban lát egy csomó alkotást. Mivel a populáris zene világában is otthonosan mozog, még gazdagabb a kapcsolati hálója. Egy-egy előadás után többször is kiderült, hogy közös barátaink vannak. Judittal lenni olyan, mintha egy családtagommal lennék. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat, ahogy József Attila írja. Őszintén, végtelen szeretettel és gyengédséggel, egyszerű figyeléssel viszonyulunk egymáshoz. Mintaértékű számomra a Vígszínházhoz való hűsége, ragaszkodása. Mindketten ebben a műhelyben nőttünk fel, itt teljesedtünk ki.”

Belső nyugalom, derű és harmónia az egyik oldalon, mérhetetlen szenvedély, mindent megmozgató erő a másikon.

„Láttam én már Juditot vitatkozónak, küzdőnek is. Neveltetéséből fakadóan arisztokratikus jelenség. Finom, elegáns, légies. Minden ruhadarabja, női kelléke illik az egyéniségéhez. Okos, szívós ember elképesztő lelki kondícióval. Rendeztem is őt néhány darabban, így elmondhatom, hogy minden tekintetben nyitott, kíváncsi, együttműködő és segítőkész. Igazi integráló személyiség, aki mindenkit maga köré tud gyűjteni. Olyan az alkata, hogy nem fog megöregedni soha. Mindig bájos, kislányos marad. Őt egyszerűen nem temeti be az idő. Ha kell, nagy erejű uralkodónő, máskor asszony a fronton, vagy éppen demens nagymama. Minden estémet beragyogja, ha vele lépek színpadra.”

Hasonló érzésekről beszél Halász Judit is. Azt mondja, ha régen nem játszottak együtt, hiányzik neki Hegedűs D. Géza. Jó partnernek tartja, szívesen dolgozik vele. Szenvedélyes, magas hőfokú játéka sokszor magával ragadja.

„Néha azért szólok neki, hogy Gézuka, ne olyan gyorsan, nyugodj meg egy kicsit! Nem vagyunk egyformák. Én csak azután indulok be a próbán, ha már megszereztem a darabhoz és a szerephez szükséges ismereteket. Amúgy sem szeretem előre ellőni a patronjaimat. Géza azt gondolja, hogy rögtön, a kezdet kezdetén átlátja a dolgokat. A legtöbbször tényleg, de amikor meg nem, akkor sem sajnálja az energiát. Én sajnálnám.”

Első képét a Mirandolinából őrzi Hegedűs D. Gézáról. Állítja: ma is tisztán látja őt, amint először lép be a színpadra, miután kinyílik előtte az ajtó.

„Akkor tűnt fel igazán, hogy ott áll egy szőke, kék szemű fiú, aki nagy kíváncsisággal, lelkesedéssel veti bele magát a szakmába, a hivatásába. Sok mindenre emlékszem vele kapcsolatosan. A szülei halálára is. Az mindannyiunkat megérint, ha a másik elveszít valakit, aki közel állt hozzá. Vagy arra, hogy azon kezdett el dolgozni, hogy legyen egy budapesti otthona. Nem adta be a derekát. Nem kezdett el bulvárértékű előadásokban, televíziós produkciókban szerepelni, amelyekért jó pénzeket kapott volna. Verseket tanult, fellépett, nagyon odafigyelt arra, hogy mit csinál. A magánélete alakulására is emlékszem, ahogy családot alapított. Színpadon nehéz helyzetbe is kerültünk. Az ügynök halálában én játszottam az anyát, húsz évvel voltam fiatalabb, mint a szerepem. Géza és Kaszás Attila voltak a fiaim. Meg kellett küzdenem nagyon erősen a feladattal, de mindkét fiú a segítségemre volt, ami nagyon jólesett. Úgy viselkedtek, olyan kapcsolatba kerültek, mintha valóban az anyjuk lettem volna. Még a színpadon kívül is figyeltek rám. Elmondták, hogyan kellene megfésülni a hajamat, milyen gyűrű legyen rajtam. Nagyon kedvesek voltak velem. Géza nagyon gyorsan elfogadtatta, megszerettette magát a társulatban. A főiskolai növendékei is szeretik, tisztelik őt. Amióta tanít, minden tekintetben felszabadult. Komoly, jelentős színész lett belőle az évek során.”

Hogy miben látja színészete különleges ízét, esszenciáját? Halász Judit egy pillanatig sem töpreng a válaszon.

„Nagyon sok energiát fektet abba, hogy minél több dologban legyen tájékozott. Sokat olvas, és sokat tanul még ma is. Ennek köszönhetően sok mindent tud, sok mindenben járatos. Gondolkodásunkban is közel állunk egymáshoz. Ibsen darabjában, a John Gabriel Borkmanban láttam őt nemrég. Nagyszerűen játszik. De Spiró György művében, a Kvartettben is tetszett. Szimpatikus benne az is, hogy amikor vendégszerepelni utazunk valahova, ugyanolyan, mint itthon. Nem szeretem, ha valaki egyszer csak máshogy viselkedik. Egyébként pedig a színész a színpadon olyat is elmond, amit az életben soha senkinek. A szerepet összhangba próbáljuk hozni a saját egyéniségünkkel, tulajdonságainkkal, az életünkkel. Egy-egy karakter megformálása olyan dolgokat is eszünkbe juttat, amelyekről egyébként hallgatunk. De a kitárulkozásunk egymás előtt nem hagyhatja el a színház falait. Nem is mesélem el soha senkinek, amit egy próbafolyamat során a kollégáimról megtudok. Ez a játék, a színházi folyamat része, nem tartozik másra. Gézáról még annyit: nagyon ambiciózus, nagyon törekszik arra, hogy azokat a gondolatokat, amelyeknek ő él, másoknak is át tudja adni. Ezt nagyon értékelem benne.”

Közvetlenül az ünnepek előtt és karácsony második napján mindketten játszanak. Aztán ölelés, puszik, jókívánságok, és már rohannak is haza, a másik családjukhoz. Az igazihoz.

A szerző a Vasárnap munkatársa