Kétdimenziós, lapos főhős

Úgy teszünk, mintha… Éva, a darab egyik hőse is úgy tesz, mintha még élne az általa egyszerre imádott és rettegett férje, a nagy tekintélyű munkásőrparancsnok. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha mi sem változott volna azzal, hogy társ nélkül maradt. Most a fivére hívja vendégségbe. Meg kell beszélniük, hogyan osztják el a családi vagyont. Az indulatok elszabadulásával azonban egyikük sem számol.

Tasnádi István már Pozsonyba készül, ahol az Astorka Színház jeles színészei, Anna Šišková, Matej Landl, Anna Jakab Rakovská és a többiek várják.

Nem egy darabját külföldi színpadon is bemutatták. Hogy csak a közép-kelet-európai rendezéseket említsem, román, bolgár, lengyel, cseh, sőt szlovák nyelvű előadások is születtek már az írásaiból. Milyen várakozásokkal tekint most a Kartonpapa pozsonyi bemutatója elé? Kérdezem ezt azért is, mivel a családok politikai megosztottsága Szlovákiában is egyre feszítőbb téma, főleg a legutóbbi választások eredményét, Fico győzelmét figyelembe véve.

Legutóbb Nyitrán voltam a Köz-ellenség bemutatóján, de ennek van vagy tíz éve. Mindig különös élmény hallgatni a saját szövegemet olyan nyelven, amit nem értek. Tavaly ilyenkor lengyelül hallgathattam végig a Kartonpapát, most pedig szlovákul fogom. Nagyon kíváncsian várom a bemutatót. Figyelemmel követtem a szlovákiai választásokat. Sajnálattal láttam, hogy itt is egyre megosztottabb a társadalom, mélyebbek az árkok, és durvul a hangnem. És hogy a többség megint az egyszerű üzenetekből és a nyers erőből ért. Azt hiszem, a közönség érteni fogja, miről szól ez a darab.

Fivére, Csaba megállapítása szerint: „Nagyon elsült a tolla, amikor megírta ezt a darabot.” Ön is így érzi?

Csaba is megrendezte a darabot Kaposváron négy évvel ezelőtt, és még most is játsszák, sőt idén a stúdióból átvitték a nagyszínpadra, akkora sikere van. Szóval a bátyám nagyszerű érzékkel nyúlt a darabhoz, nyilván helyzeti előnyben volt. Az ábrázolt viszonyrendszer egy része ismerős lehet neki a saját családunkból. De a kérdésre válaszolva igen, szerintem is működik a szöveg, talán elsősorban azért, mert szakít azzal a kortárs hagyománnyal, hogy szatíra címszó alatt egyszerűen kifigurázzuk az ellenfelet – itt elég kritikusan van ábrázolva az önsajnálatba merült, tehetetlen nagyvárosi értelmiségi is.

Mi hívta elő a Kartonpapa megszületését? Mik voltak az első gondolatai, netán be-bevillanó családi vonatkozásai, történetei, amelyek a darab megírására inspirálták?

Az ötletet az adta, hogy egy korábbi előadásomnál egy színházi próbán úgy ment le a darab, hogy az egyik szereplő nem tudott ott lenni, mert megbetegedett, ezért csak beolvasták a szövegét. Csak egy tárgyi jelzés volt a színész helyett a színpadon, és az előadás mégis működött. Eszembe jutott, milyen lenne írni egy olyan sztorit, amiben a főszereplő nem létezik, a többiek mégis úgy tesznek, mintha ott lenne. Ebből jött a gondolat, hogy ez pont olyan, mint a gyász. Egy feldolgozatlan gyász, amikor az eltávozott rokon még eleven hatást fejt ki a hátramaradottakban, pedig fizikailag már soha többé nem lehet jelen. Mégis alapvetően meghatározza a családi viszonyrendszert és dinamikát. Először írtam próbaképpen egy jelenetet, hogy működik-e a dolog. Aztán pár évig pihentettem az ötletet, majd egy rendező barátom kérésére végigírtam a darabot.

„Ide vezet a nagy szabadság” – ez a darab kísérőmondata. Nyilván nem a „nagy szabadsággal” van a baj, hanem az „ide vezet”-tel – vagyis az úttal, amelyen haladunk. Ezért kérdezem: Ön miben látja a dolgok jobbra fordulásának reményét? Kundera szavaival élve: Az élet máshol van. Ön szerint ez idő tájt éppen hol?

Azt gondolom, egyetlen reményt az adhat, ha meglátjuk a másikban az érző embert. A gyötrődő, kételyekkel küzdő másikat, aki egyszerűen csak jól akarja csinálni a dolgokat, ugyanúgy, mint mi, csak mindezt máshogy képzeli. Lehet vitázni, de a másik eltaposására, megsemmisítésére törekedni semmiképp. Én például jó pár dolgot másképp gondolok, mint öt évvel ezelőtt, pedig akkor szenvedélyesen tudtam érvelni mellette. Csak aztán az élet nem engem igazolt. Kiderült, hogy nem volt igazam. Szerintem sokat segítene a dolgokon, ha nem gondolnánk azt, hogy tévedhetetlenek vagyunk. Ez különösen érvényes a politikusokra, hiszen ők olyan helyzetben vannak, hogy egy jó vagy rossz döntéssel évekre meghatározhatják a közös életünket. Egy autoriter vezetőre azonban nem az a jellemző, hogy bármikor is belátná, ha hibázott.

Valóban ott tart a világ, hogy még a zsarnok, az Apa is hiányozni tud?

Ha már túl nagy a zaj, túl hangos a vita, sokakban felmerül, mennyire jó lenne, ha jönne már valaki, aki jól az asztalra csap. Hogy legyen már csend. Legyen már rend. A demokráciákban azonban soha nincs ilyen templomi csend, mindenki locsog-fecseg, érvel, vitázik, és néha valóban elviselhetetlen a kakofónia. De számomra mégis ezerszer inkább ez a fárasztó zsibvásár, mint a meghunyászkodás és a rettegés csendje. A kádári szocializmusban nőttem fel, nem kívánom vissza azokat az időket.

A darabot ön is színpadra állította már. Az író Tasnádi István mennyire nehezítette a rendező Tasnádi István feladatát?

Amikor a saját darabomat rendezem, elég szigorú vagyok az írói énemhez. A Fédra fitneszben például – amivel egyébként jártunk a nyitrai fesztiválon – a kedvenc nagymonológomat húztam ki, mert úgy éreztem, megakasztja az előadást. Azzal vigasztalom ilyenkor magam, hogy a szöveg majd megjelenik kötetben, az előadásnak azonban ott és akkor kell hatnia, semmi nem lehet fontosabb annál.

Ha ma kezdene a darab megírásához, változtatna benne valamin?

Néhány napja ment a Szkénén az előadás, és meglepve tapasztaltam, hogy a szöveg most még jobban működik, mint öt évvel ezelőtt. A közönség is élénkebben reagál. Most talán még érvényesebb, mint a megírása idején. Szóval nem változtatnék semmit.

A szerző a Vasárnap munkatársa