Két nemzedék muzsikája

Későn szerettem bele a népzenébe. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy későn ismerkedtem meg vele. Az óvodában valószínűleg játszottunk Bujj, bujj zöld ágat, falun Csön, csön gyűrűt, no de akkori eszemmel nem gondoltam, hogy ezek népi gyerekjátékok. Estefelé a szomszéd ház tornácán dalolgattunk, ám a nóták többsége feldolgozás volt, a nagylányok énekkarba jártak, ők szabták meg, mit énekelünk. A zeneoktatás pedig anno ki tudja, miről szólt, Bartókot és Kodályt megemlítették, de se szolfézs, se zenetörténet. Be volt iktatva, ki lett pipálva. Általában a különböző mulatságokon – lakodalom, születésnap – magyar nótára mulattak vagy búsultak a népek; a tábortűz mellett népi muzsikára faricskált úttörődalok zengtek a csillagos éjszakában.

Amikor megálltam a növésben – felnőttem, azaz nagykorú lettem, akkor értek a komolyabb népzene közeli élmények – Magyar Állami Népi Együttes, Duna Művészegyüttes és ezekhez hasonlók. De még mindig egy-két évnyire voltam attól, hogy tudjam, mi a csárdás (amely nem a királynő jelzője), a verbunk, a menyasszonytánc, a kanásztánc.

Aztán lett egy Szőttes, alakult egy Varsányi zenekar, majd létrehoztak egy Apró Szőttest, és testközelembe került a népzene meg a néptánc. Ráadásul Magyarországon sorra jelentek meg a népzenei lemezek, kazetták, persze, elsősorban erdélyi muzsikával. Az ember végre tapasztalhatta, érezhette, hogy nemcsak Mozart, Beethoven, Verdi, Bartók zenéje mossa át lelkét, hanem a Muzsikásé, a Jánosi együttesé, meg Sebestyén Márta éneke is. Persze, a szívem csücske a Varsányi banda maradt, egy szál nagylemezével, Ildikó személyében olyan prímással, aki bármelyik „menő” magyarországival kiállhatott volna vonóspárbajra.

Nemrégiben pedig megjelent az újabb nemzedék. Abban a korban, amikor már nem divatból járnak táncházba, s nem is olyan sokan, mint mondjuk huszon évvel ezelőtt, amikor nem is volt rendes magyar ember, akinek nem a kalotaszegi legényesre járt a lába. Abban a korban, amikorra a néptáncőrület azokat kerítette hatalmába, akik érzik is, és érteni is akarják, nem csupán pörge kalapjuk mellé tűzni. A Figur banda ifjú tagjai akkor verődtek össze, amikor stílust, szellemet, irányzatot váltott az Ifjú Szivek, s a dal- és táncegyüttesből elmaradt a dal. A fiúk csallóközi együttesekben ismerkedtek a muzsikálás tudományával, a barátságból szerelem lett, mert amikor az ember „rendes” foglalkozást választ, ők hűek maradtak a zenéhez. Az átalakult Ifjú Sziveknek olyan zenészekre volt szüksége, akik igyekeznek minél autentikusabban játszani a népzenét, akik nem átiratokat játszanak, hanem olyan muzsikával szolgálnak, amelyet a régi nagy öregektől hallottak – akár eredetiben, akár gyűjtésből –, azoktól az emberektől, akiknek nemigen adatott meg, hogy például a főváros bármely színházának színpadán bemutassák tudásukat. Csütörtökön este két nemzedék zenélését élvezhette a pozsonyi Astorka színház közönsége. A Figur bandáét (Takács Ádám hegedűs, Hanusz Zoltán brácsás, Cseh Sándor cimbalmos, Lelkes Tibor nagybőgős, Cseh Tamás ugyancsak hegedűs, Németh Dénes szintén hegedűs), Potta Géza prímásét, Dzsuga Géza kontrásét, valamint Koczákné Mihók Jolán és Cerankóné Mihók Margit éneklését. A lemez azonban nem kizárólag ezért érdekes. Ez az első olyan CD, amelyen kizárólag felvidéki magyar népzene szól. (Ha tehát valakinek arra szottyan kedve, hogy szlovákiai magyar népzenét hallgasson, vagy netán felvidéki zenére is szüksége van egy műsor összeállításához, nem kell fűhöz-fához fordulnia, több tucat lemezről összeválogatnia egy csokorra valót.) A legnagyobb tanulsággal Potta Géza szolgált: akinek vérévé válik a zene, nem nézi, hány óra, nem érzi a fáradtságot, legföljebb a tapsot hallja, amely nem meghajlásra ösztönzi, hanem arra, hogy egyre nagyobb kedvvel, egyre nagyobb lendülettel muzsikáljon a saját és a hallgatóság örömére.