Jézus nem ír fel aszpirint

Benjamin Disraeli angol politikustól kérdezte egyszer a barátja: „Mondd csak, nem idegesít téged a feleséged naiv, ostoba viselkedése?” „Egyáltalán nem” – válaszolta Disraeli. „Hát, akkor te tényleg rendkívüli ember vagy!” – állapította meg a barát, mire az államférfi: „Nem, dehogy! Csak rendelkezem egy egyébként igen ritka jó tulajdonsággal: tudok hálás lenni. S a feleségemnek soha nem felejtem el, hogy amikor mindenki elutasított, ő akkor is bízott bennem.” Disrealinek kétszeresen is igaza volt: a hála olyan tulajdonság, mely nem engedi feledni az elfogadott jót, miközben valóban igen ritka. Még az e vasárnapi evangéliumi történetben is arról van szó, hogy a tíz leprásból, akiket Jézus meggyógyított, csupán egyetlen rendelkezett a hálakinyilvánítás képességével. Bár Jézus tízüket gyógyította meg, tízüknek adta vissza a normális élet lehetőségét – köszönetet mondani csak egyetlen tért vissza hozzá. Mert köszönni nagyon nehéz, hálásnak maradni pedig még nehezebb. Mert ha megköszönök valamit, azzal tulajdonképpen elismerem, hogy szükségem volt segítségre. Az pedig egy csapásra lerombolja az én függetlenségem és önállóságom magamról kialakított mítoszát – igen, kellett jönnie valakinek, valaki erősebbnek, mi több, lehet, hogy okosabbnak és ügyesebbnek is, hogy megoldja az én problémámat. Kénytelen voltam rá támaszkodni, elfogadni az erejét mint gyöngébb, kisebb, tehát függök tőle. Talán el kellene ismernem, hogy bizony, ez is ÉN vagyok?! Mindenképpen. Mert lehet, hogy épp ez a beismerés lesz lelki feleszmélésem pillanata, ez hozza meg számomra az igazi gyógyulást önüdvözítő individualizmusomból, felfedezem, hogy van barátom, s hogy szükségem van rá... Ám amikor azt mondom, köszönöm, azzal megtisztelem azt a másik embert, sőt táplálom benne a jót. Értésére adom: csak így tovább – a te konkrét szeretetteljes jóságod ugyanolyan konkrét örömet szerzett nekem. Amikor tehát köszönetet mondok, közvetve segítek mindenkin, akivel az én jótevőm kapcsolatba kerül, hisz az ő jóságának belőlem áradó visszhangja arra ösztönzi majd őt, hogy a mások szükségét is észrevegye. Máskülönben hálátlanságommal nem fojtanám-e meg buzgóságát?

S mi van akkor, ha én cselekszem a jót, és nekem nem mond senki köszönetet? Nos, ez jó esetben csak megtisztítja szándékaimat, figyelmeztet, hogy ne várjam el a viszonzást egyik kezemmel segítve, a másikat ugyanakkor borravalóért nyújtva. Megbocsátom mások hálátlanságát, s rögtön köszönetet is mondok Istennek a keserű piruláért, mely hatásos ellenszer az én öntelt büszkeségemre. Igen, ha megbotránkoztat engem, hogy mennyire hálátlanok mások, rögtön azt mondom, „megbocsátok”, s azonnal hozzá is teszem: „én soha nem szeretnék hálátlan lenni!”

Főleg Isten ellen nem akarok vétkezni hálátlansággal: mert létezem és észlelek, szeretek és szeretve vagyok, mert soha nem veszi le rólam óvó kezét. Lelkemben hálával ismerem el, hogy bizony nemegyszer voltam lélekben kishitű, zavart, béna és fertőzött. Zavart a saját beképzeltségemmel, béna a lelki lustaság miatt, fertőzött a kísértésben kötött kompromisszumoktól. Mély hálával ismerem be az Úr előtt: hisz éppen ő volt az, aki ama legsötétebb nyomorúságomban értésemre adta: „megújítok mindent”. Mindent, engem is, mikor így hív: „akarom, tisztulj meg”. A világmindenség mindenható Teremtője megérintett engem, és fölemelt, hogy a tengődés helyett újra teljes életet élhessek.

A tíz közül, akiket Jézus meggyógyított, teljesen egészséges tulajdonképpen csak egy lett. Míg azok a felületesen gondolkodók a teljes gyógyulás felé vezető út felénél elakadtak, tizedik vándortársuk megkereste orvosát, s lelkileg is meggyógyult. Kilencen továbbra is leprások maradtak, a gondolat leprásai, nem lévén hajlandók keresni a visszaszerzett élet okát. A kilenc hálátlan paradox módon valószínűleg megijedt a Mester hatalmától. Lehet, hogy tudat alatt féltek is: nem akar-e majd még mélyebbre hatolni, egészen az alá az ő meggyógyult bőrük alá? Nem ragaszkodik-e majd ahhoz, hogy a felépülés következetesen, teljes egészében hasson, hogy a tisztulás folyamata itassa át az ő belső világuk legbelsőbb rétegeit is? Jól sejtették: Jézus nem gondatlan orvos, aki a betegét egy lázmérővel meg aszpirinnel letudja. Nem, az ő rendelőjében a beteg hosszú ideig tartózkodik, mert ő a bűnös láz gyökeréig akar hatolni. Háziorvosként ajánlja fel szolgálatát, de olyanként, aki kitart mellettünk „mindennap a világ végéig”, aki szüntelenül mellettünk van, hogy a kegyelem hatásos infúziójával szüntelenül erősítsen.

A leprások meggyógyításával Jézus nem szenzációt akart kelteni, hanem Isten felhívását akarta közvetíteni: Jöjj, én nem csak a testi leprából gyógyítalak ki! Jöjj közelebb hozzám, érints meg engem, gyógyulj meg, s változtass a gondolkodásmódodon. Az infúziós kezelés után Jézus transzfúziót kínál: nem akarod-e, hogy a te lelki ereidben az én vérem keringjen? Nem akarsz az én vércsoportomba tartozni? Hogy Szent Pállal vallhasd: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2, 20).