Jánošík újraélesztése trombitával és kütyükkel

Illetve nem egészen, mivel a filmet ezekben a hetekben az ő népi ihletésű zenéjével vetítik több városban, a szlovák filmművészet megszületésének 100. évfordulója alkalmából. Az idén 10 éves pozsonyi Lumière moziban kedd este új hangköntöst kapott Jaroslav Siakeľ filmje, méghozzá egy világsztár közreműködésével. 
Erik Truffaz francia trombitaművész bátran ereszti össze a műfajokat. Már 1999-es albumával (Bending New Corners) olyan fiatalok tömegéhez hozta közel a jazzt, akik nélküle elvesztek volna az elektro-nikus zene mély bugyraiban. Effektezett trombitával és drumandbass-ritmikával kezdte, aztán mindezt továbbgondolta, és ma már egy sötét, párás pszichedelikus alagútban araszol, kevesebb fékevesztett elszállással, de sokkal több „gondolattal”. 

Ezen az estén azonban csupán tettestárs volt, a Jánošík új zenéjét ugyanis David Kollar gitáros írta, aki szintén ért a „kütyükhöz” is, lelkes kísérletező. Ezek ketten nagyon egymásra találtak, harmadikként pedig ott volt Tomáš Mutina producer, aki a szemplereket kezelte, és összefogta az egész projektet. 

A zömmel huszon-harmincas közönség nagy részét a zene vonzotta be. Nyilván eszük ágában sem lett volna megnézni egy 57 perces némafilmet, amelyben a jól táplált Jánošík kigúvasztja a szemét, ha csodálkozik, a barátnője csak vigyorogva tud szerelmes lenni, a pap pedig otthon is imára kulcsolt kézzel járkál. De ne legyünk ennyire szigorúak, a kor amerikai filmjeiben is bőven voltak ilyen túlkapások. A Jánošík tele van remek kameraállásokkal, dinamikusan vágott plánokkal, ügyes akciójelenetekkel, és a humor sem hiányzik belőle, szóval tényleg nézhető, sőt élvezhető. 

A pozsonyi vetítésen viszont egyértelműen a zene győzött, és a film lett a koncert vizuális aláfestése, képkulisszája. A zenészek meg sem próbálták pontosan lekövetni az eseményeket, esetleg zörejezni a lövöldözős, verekedős jeleneteket, ahogy az a hasonló, élő zenés vetítéseken szokás. Inkább új, huszonegyedik századi dimenzióba emelték a képeket, az egyes szituációk hangulatát ragadták meg. Volt, hogy egy pörgős jelenet alatt lassú, álmatag zene szólt, hosszan kitartott hangokkal. Máskor meg szinte techno-buli kerekedett egy nemesi udvarban. David Kollar a kontrasztok mestere, és nem véletlenül hívta segítségül Erik Truffaz-t, akinél sosem lehet eldönteni, improvizál-e, vagy kottában rögzített hangsorokat játszik. Most sem lehetett. 

Ahogy fotózni sem lehetett sajnos a sötét moziteremben zenélő triót, maguknak is csak asztali lámpákkal világítottak, és mindhárman feketébe öltöztek – mintha azt akarnák jelezni, hogy a film fontosabb náluk. Nos, a fene se tudja, mindenesetre jól működött a kettő együtt.