Ivan Passer: „Nem vagyok a munka megszállottja”

Cannes-ban már díjat is nyert, San Sebastianban a legnagyobb feltűnést keltette. New Yorkban azóta is minden évben levetítik. Ivan Passer 1969 óta Amerikában él.

Milos Formannal, gimnáziumi osztálytársával, jó barátjával, alkotótársával együtt hagyta el az országot, még mielőtt a szovjet tankok átlépték volna Prága határát. Meghallgatás, Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám! – forgatókönyvíróként ez a három film köti Formanhoz. Első amerikai játékfilmje, a Győzelemre született után olyan művek rendezője volt, mint a Nyerő páros, a Cutter útja, a Sztálin vagy A kívánság fája. Dráma, vígjáték, krimi, életrajzi dráma, kalandfilm, romantikus dráma – ahány alkotás, annyiféle műfaj. A legkedvesebb zsánere, mint mondja, a „zsánertelen” film.

Négy évvel azután, hogy Karlovy Varyban közönség elé került az Intim megvilágításban, Milos Formannal kocsiba ültek, és elhagyták az országot. Állítólag kétezer ötszáz dollár volt csak a zsebében.

Egyetlen centtel sem több. 1969. január 9-én emigráltunk. Nem akartunk maradni. Milos is, én is attól féltünk, hogy lezárják a határt, és sehol nem tudunk filmet csinálni. A kommunisták már a Tűz van, babám!-at is betiltották akkor. Éreztük, hogy egyre szörnyűbb lesz a politikai helyzet. Megegyeztünk, ha le akarják zárni a határátkelőhelyeket, azonnal elhúzunk. Január 9-én este tízkor kaptam egy telefonhívást, hogy a szovjet tankok elhagyták a Mladá Boleslav-i kaszárnyát, és Prága felé vették az irányt. Beültem az autóba, elébük mentem, hogy megbizonyosodjak a dolgokról, majd gyorsan visszafordultam, felhívtam Milost, és elmondtam neki, mit láttam. Egy órával később érte mentem, hajnali négykor pedig már a csehszlovák–osztrák határon voltunk. A hóbuckák között egyszer csak megjelent egy katona, kalasnyikovval a vállán, és azt kérdezte tőlünk: „Hova, merre lesz az út, elvtársak?” Bécsbe, hétvégére, feleltem. „Kérem az útleveleiket!” Milos ült a volán mögött, leengedte az ablakot, és kiadta a két útlevelet. A határőr lapozgatott benne, kereste a kiutazási engedélyt. Vízumunk természetesen nem volt. Mi persze úgy viselkedtünk, mintha lett volna. Lehet, hogy kicsúszott, és ott van hátul, a kofferben, mondtam. Kiszálltam a kocsiból, úgy tettem, mintha valóban keresnék valamit a csomagtartóban, közben a következő párbeszédet hallottam. „Maga Milos Forman, a filmrendező?” Mély, dörmögő hangján Milos csak úgy odavetett egy „igen”-t. „Minden filmjét láttam” – mondta a határőr. Erre Milos valami olyat válaszolt, hogy azt hittem, megüt a guta. „Fogadni mernék, hogy egyiket sem szerette!” Mire a katona: „Ugyan már, miről beszél?! A Szösziből például azt a jelenetet szeretem, amikor elgurul a gyűrű az asztal alatt.” És pontosan elmesélte az egészet. Aztán lehajolt Miloshoz, majd hátraszólt nekem, hogy: „Ne keresse a papírokat!” Úgy búcsúzott tőlünk, ahogy csak azoktól búcsúzunk, akikről tudjuk, hogy már sosem fogjuk látni őket. „Uraim, Isten velük!” És továbbengedett bennünket.

Három évet töltött még Prágában az Intim megvilágításban bemutatója után, mégsem forgatott újabb filmet. Miért nem?

Megírtam a Tűz van, babám! forgatókönyvét. Dolgoztam. Volt munkám elég. Élvezettel írtam. Volt egy történetem a gimnáziumi éveimből, Poděbradyból, amikor mint osztályellenséget kirúgtak, és vándorcirkuszosokkal jártam az országot. Kész volt a forgatókönyvem, azt akartam leforgatni a Tűz van, babám! után. Egy szép cigány fiú történetét, aki a húgával élt vérfertőző viszonyban. Egyébként nem vagyok a munka megszállottja. Évekig jól elvagyok nélküle. Olvasgatok. Golfozom. Gondolkozom. Barátokkal találkozom. Engem mindig olyan hirtelen kap el a munkakedv. Mostanában eléggé kimerült vagyok. Nem is tudok egynél több filmet megnézni naponta. Azt az egyet is nagyon átélem. Már a főiskolán is gondjaim voltak emiatt. A tanáraim számon kérték tőlem, hogy miért nem járok gyakrabban vetítésekre. Annyira felizgatott a látvány, hogy másnapra teljesen leterített. Milossal egyébként úgy terveztük, hogy csak egy évre megyünk el. Nem sejtettük, hogy az „ideiglenes” megszállás húsz évre szól. Amerikában aztán gyorsan rájöttem, hogy nem csinálhatok olyan filmeket, mint itthon.

De az mégiscsak páratlan siker, hogy egyetlen itthon forgatott filmjével ismertebb, sőt elismertebb lett a világban, mint azok a kollégái, akik ennél jóval többet forgattak.

A mi nemzedékünket, a cseh új hullám képviselőit két ország filmművészete inspirálta azokban az években. Az olasz neorealizmus és a magyar film. A Körhinta. Az Egy pikoló világos. Ezekre a címekre még emlékszem. Jóval később jött a Szerelem, Makk Károly remekműve. Volt nekem akkor egy titkos vágyam, amiről sosem beszéltem. Olyan filmet készíteni, amelyet a nézők többször is megnéznek. Amivel hasonlóképpen lesznek, mint a rokonlátogatással. Ismerjük őket, tudjuk, hogyan élnek, mit csinálnak, miről beszélnek, és bár semmi újat nem hallunk tőlük, valahogy mégis ragaszkodunk hozzájuk, sőt szeretjük őket, jól érezzük magunkat velük. Ha egy filmnek konkrét története van, akkor nem biztos, hogy még egyszer látni akarjuk. De ha nincs elmondható sztorija, az egészen más.

A barrandovi filmgyár döntéshozó vezetői is ezzel ostromolták az Intim megvilágításban elfogadó vetítése után. Hogy unalmas, nem szól semmiről. Több mint ötven év telt el azóta, és tessék, még ma is boldogan unatkozunk ezzel a filmmel.

Már a forgatókönyv sem tetszett nekik, amelyet Václav Šašekkel és Jaroslav Papoušekkel közösen írtunk. Jóvá kellett hagyatni, hogy elkezdhessük a forgatást. „Nincs ennek a történetnek se füle, se farka – közölték velünk –, de mivel Formannal dolgoztok, és nem kerül sok pénzbe a gyártás, vágjatok bele!” Az első vetítés olyan szertartásszerűen zajlott. Ott ült a filmgyár teljes vezérkara, plusz két cenzor. Amíg ment a film, senki nem nevetett, még az igazgató sem. Teljes csendben figyeltek, ami azért volt nagy csalódás számomra, mert azt hittem, vígjátékot rendeztem. „Ez a legunalmasabb film, amit valaha láttam” – mondta. Később aztán többször is elnézést kért tőlem ezért a megjegyzésért. A Karlovy Vary-i fesztivál mentette meg a helyzetet, mert nem volt elég cseh film a mezőnyben, ezért küldték oda, és teljesen váratlanul akkora sikere lett, hogy többször le kellett vetíteni. Az amerikai Life magazin az egekig dicsérte, és a nemzetközi kritika is felsőfokon írt róla. Egyszer találkoztam egy cseh állatorvossal, aki azzal gratulált, hogy hatvanszor látta a filmet.

Zsigmond Vilmossal, a Sztálin operatőrével hol ismerkedett meg?

New Yorkban. Milos Forman producere, Michael Hausman mutatott be neki. Michael és Vilmos, akárcsak én, imádták a pingpongot. Michael háziversenyeket szervezett, amelyeken sorra Vilmos győzött. Mindegyikünknél jobban játszott. Pedig Milos is ördögien forgatta az ütőt. Vele annak idején Poděbradyban naponta megmérkőztünk.

Közös barátjuk, Václav Havel is ilyen jó játékos volt?

Ő nem. Két évvel volt fiatalabb nálunk, nem is nagyon társalogtunk vele. Kamaszok voltunk. Olykor kegyetlen kölykök. Havel nem is volt sportos alkat. Lassan, nehézkesen mozgott. De minden érdekelte őt, semmi alól nem vonta ki magát. Szóval Hausmannál találkoztam először Zsigmond Vilmossal. Egyszer azt mondta: „Te soha nem kérsz fel semmilyen filmre, mert legyőztelek pingpongban.” Amikor aztán a Sztálinra készültem, őt kértem fel operatőrnek, hiszen remekül fényképezett, és ismerte a történetet, a sztálini rendszert, azokat, akik a zsarnok körül forogtak, Molotovot és a többieket. Nem kellett neki magyarázni semmit. 1956-ban ő is a szovjetek miatt hagyta el a hazáját, mint mi ketten Milossal 1968-ban. Közös volt a sorsunk. Vilmos tökéletes választás volt erre a munkára. Sokkolt a halála. Váratlanul ért. Beszéltem a feleségével, Suzanne-nal. Azt mondta, Vilmos gyakran emlegette közös filmünket, ez volt az egyik legemlékezetesebb munkája.

Milyen embernek ismerte meg őt?

Nagyon jó barát volt. És igazi filmes, nem pusztán operatőr. Partner volt a munkában, inspirált minden észrevétele, megjegyzése. Szerette az összetett kérdéseket, azért, hogy töprenghessen, alaposan átgondolhasson valamit. A Sztálin első részének a végénél, amikor Joszif Visszarionovics a Kreml lépcsőin megy felfelé, azt akartam, hogy az árnyéka mindig nagyobb és nagyobb legyen, olyan nagyra nőjön, hogy mindent elsötétítsen, az egész képet. Vilmosnak nem voltak eszközei, lámpái ehhez. Időbe telt, míg nagyon okosan kitalálta, mi legyen a megoldás. Lepróbálta a lépéseket a fővilágosítóval, majd megmutatta a Sztálint megformáló Robert Duvallnak a lépések ritmusát, a fővilágosító pedig egy lámpával imitálta a lépteit. Fantasztikusan néz ki az egész. Ezt a jelenetet Eizenstein filmjéből, a Rettegett Ivánból kölcsönöztem. Ha filmet rendezek, a saját szórakoztatásomra mindig átveszek, megismételek egy snittet valamelyik rendezőtől, akit szeretek. Például Kuroszavától vagy Orson Wellestől.

Igaz a hír, hogy tízéves kihagyás után nemsokára ismét játékfilmet rendez, méghozzá Dustin Hoffmannal a főszerepben?

Már az előkészületi munkáknál tartunk. Egy hete jártan Dustinnál, két órát töltöttem nála. Los Angelesben lakik ő is, régóta ismerjük egymást. Elmeséltem neki a történetet, tetszik neki, most olvassa a forgatókönyvet. Két jó barátról szól a film, akik együtt harcoltak a koreai háborúban. Az egyik megmentette a másik életét. Kettőjük közül az idősebb a születésnapját ünnepli, és nagyon elszomorítja a kora. A barátja ezért olyan programot szervez neki, hogy ne legyen ideje az évei számával foglalkozni. Az lesz a film mottója, hogy: Soha nem késő. A Viagara vízesés című színdarab alapján íródott a forgatókönyv, érdekes vígjáték. Eleinte nem nagyon volt kedvem hozzá, de a producerek szinte elraboltak otthonról, elvittek Palm Springsbe, hogy nézzem meg az előadást, s azóta lelkesen készülök a munkára. Mindkét férfi megözvegyült, naponta együtt járnak futni, azon a bizonyos születésnapi bulin két „éjszakai hölgy” is megjelenik, a nyolcvan felé közeledő férfi pedig szerelmes lesz az egyikbe. De van még két másik forgatókönyvem is, örülnék, ha azokból is film születne.

Golfozik, teniszezik, pingpongozik, jól bírja erővel.

A legjobban a golfot szeretem. Lenyűgöző játék. Önfegyelem és türelem kell hozzá. Ettől függetlenül egyik nap fantasztikusan, másik nap pocsékul megy a játék. Churchill szerint a golf nem más, mint egy elrontott séta a parkban. Egy biztos: játék közben sok mindent megtud magáról az ember. Legyen akárhány éves.