Isten hozott a Zónában!

Nem tudni, mi történt. Talán egy meteorit csapódott be, vagy – ami valószínűbb – egy idegen bolygóbeli civilizáció tett látogatást. Olyasmi lehetett, mint amikor a kirándulók letáboroznak az ösvény melletti tisztáson, s aztán egy rakás szemetet hagynak maguk után. Az állatok pedig, akik a tábortüzet látva egész éjjel páni félelemben lapultak meg az erdő mélyén, reggelre előmerészkednek rejtekükről, s csupa – számukra félelmetes – limlomot találnak: celofánpapírt, konzervdobozt, vagy olajfoltot a letaposott füvön. Akár egy piknik az árokparton. A világűr egy jelentéktelen útjának jelentéktelen árokpartján.

Azt a helyet rendőrkordonok és géppisztolyos egységek őrzik. Kevesen jutnak be, még kevesebben térnek vissza: a Zóna nem ereszt. Nincs topográfiája, nincsenek benne tájékozódási pontok, területén nem érvényesek a fizika szabályai. A tájegységek „vándorolnak”, így a ma készített térkép holnap már nem érvényes.

A Zónában mindenki magára van utalva. Át lehet ugyan hatolni a tejszínű homályon és ki lehet evickélni a poshadt mocsarakból, de elég megérinteni az ezüstösen csillogó pókhálót (melyet nem pók szőtt, hiszen a Zónában nem élnek pókok), vagy egy óvatlan pillanatban belelépni a „lidérckocsonyába”, gyanútlanul belesétálni a „húsdarálóba” vagy a „szúnyogpilisbe”, és az áldozatnak még a csontjait sem találják majd meg.

De vannak, akiket mindez nem riaszt vissza. Ők a stalkerek, „akik életüket kockáztatva behatolnak a Zónába, és ellopnak mindent, amit csak tudnak”, hiszen a földönkívüli látogatók által ott felejtett különös tárgyakért jó pénzt kapnak a feketepiacon. Vagy pedig – mint a könyv főhőse, Redrick Schuchart – azért kelnek útra újra meg újra, mert a Zónán kívüli világot börtönnek érzik. Kislánya testi fogyatékos (a Zóna fertőz), s amikor Redrick hintát eszkábál neki, a házmester értetlenkedve támad rá: „Mi célból készítette? Ki kérte meg rá?”

A stalker ezért menekül a Zónába. Azért, mert önmaga akar maradni. Bizonyos értelemben félkegyelmű, mint Dosztojevszkij Miskin hercege: magányos, kiközösített, törvényen és társadalmon kívüli ember, aki már csak a csodában hisz. Idealista, aki nem veszi észre, hogy az egyetlen csoda ezen a földön karnyújtásnyira van tőle: felesége tudta, hogy szenvedés vár rá, ha a stalker társául szegődik, tudta, hogy nélkülözni fognak, gyerekeik nyomorékok lesznek, férjét pedig az illegális „határátlépésekért” bármikor börtönbe zárhatják, de a szerelem mindennek ellenáll, s a szürke élet helyett inkább a keserű boldogságot választja. A könyv legmegrázóbb monológja is az övé, ahogy szenvedéssel teli életüket számba véve zárszóként azt mondja: „Sohasem bántam meg. Sohasem.”

(Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton. Stalker. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 314 oldal)

Arkagyij (1925–1991) és Borisz Sztrugac-kij (1933) az orosz sci-fi irodalom legismertebb szerzőpárosa. Arkagyij a hadsereg tolmácsa volt a Távol-Keleten, később japán és angol szerzők műveit fordította orosz nyelvre (pl. Abe Kobót és Isaac Asimovot). Öccsével, a matematikus Borisszal mintegy 25 regényt írt. A hétfő szombaton kezdődik mellett legismertebb közülük a Piknik az árokparton, amelyből Andrej Tarkovszkij csodálatos filmet készített (Sztalker, 1979).