Iráni győzelem, kanadai színekben

Bolek Polívka, a világszerte elismert brünni clown, a cseh film ikonikus alakja hetvenkét évesen vette át életműdíját. Negyedszázaddal ezelőtt ugyanitt, az Elfelejtett fényben nyújtott játékáért díjazta a zsűri. Akkor nem izgult, most igen. Attól tartott ugyanis, s ennek az érzésének hangot is adott, hogy sokan úgy gondolják, Jiří Bartoškához, a fesztivál elnökéhez fűződő csaknem ötvenéves barátsága révén protekcióval jutott e rangos szakmai kitüntetéshez. Bartoška gyorsan eloszlatta aggodalmát. „Én már huszonkilenc évvel ezelőtt is nagyra értékeltem művészi tevékenységedet, amikor először álltam a fesztivál élén.” Majd hozzátette: egyébként pedig nemcsak azért kapja a díjat Bolek Polívka, ahogyan játszik, hanem azért is, ahogyan él. Mire az örök bohóc a rá jellemző szarkazmussal megjegyezte: őt már születése évében, 1949-ben „államosították”. Goethét idézve pedig finom humorral hangsúlyozta: „Egy szép öregember már önmagában is művészi alkotás.”

Figyelmesen hallgatta mindezt Geoffrey Rush, az Oscar-díjas ausztrál színész is, a következő életműdíjas, aki a hetvenes évek óta nagy rajongója Polívkának. Akkoriban ugyanis Párizsban tanult a Ragyogj!, A király beszéde és A Karib-tenger kalózai-sorozat melbourne-i sztárja, és ott tapsolt többször is morva kollégájának. „Olyan akartam lenni, mint ő – mondta. – Olyan tehetséges, olyan szürreális és olyan kreatív.” Kristályglóbusszal a kezében dalolt is, táncolt is örömében. A színpadról kiáltotta oda régóta csodált művésztársának: „Te voltál a férfimúzsám, Bolek!” Tombolt a közönség.

A legjobb rendezés díját a cseh Beata Parkanovának ítélte a nemzetközi zsűri a Szó című rendezéséért. Első rendezését, a Pillanatokat 2018-ban az akkor még létező Nyugattól keletre szekcióban díjazta a fesztivál, a Szóval most még magasabbra jutott. A hatvanas évek második felében játszódó film egy kisvárosi közjegyző szuggesztív portréja s egyben szörnyű lelki kálváriája. Otthonról hozta a témát a finoman, érzékletesen fogalmazó rendezőnő. Az ő családtagjai között is volt, akit erőnek erejével, fenyegetések tüzével próbáltak bekényszeríteni a pártba. A legjobb férfialakítás díjával kitüntetett prágai színész, Martin Finger olyan árnyaltan rajzolja meg az elveihez ragaszkodó, sarokba szorított, az adott szó súlyáról meg nem feledkező állami alkalmazott portréját, hogy az egyszerre megejtő és hátborzongató.

A legjobb női alakításért járó Kristályglóbuszt a Saját szoba című film két grúz színésznője, Taki Mumladze és Mariam Khundadze vitte haza. Ha sírni csak a győztesnek szabad, ahogy annak idején Székely Éva olimpiai és Európa-bajnok úszónő mondta, akkor ezerötszáz néző előtt orra esni is. A két lány közül az egyik ugyanis örömében megbotlott, és hatalmasat esett a színpadra vezető vörös szőnyegen. Zavarában hirtelen angolul is elfelejtett, így filmbeli partnernője, a másik kitüntetett tolmácsolta lelkes szavait. Közös filmjükben is egymást támogatják, miután egyikük a szemünk előtt próbál önálló életet kezdeni Tbiliszi forgatagában. Most kezdi el élvezni a szabadság minden ízét és azt, hogy egyedül dönthet mindenben, nem törődve a patriarchális társadalom íratlan szabályaival.

Spanyol film, Jonás Trueba munkája, az El kell jönnötök megnézni kapta a különdíjat. Két harmincas pár érzelmi és gondolati világát térképezi fel a film. Vidéken él az egyik pár, Madridban a másik. Az élet alapvető kérdéseire keresik a választ, nem mindig egyező állásponton. Hatvannégy perc a film. Ennél egy perccel sincs több a négyük közt felmerülő témakörben, Trueba maga írta forgatókönyvében.

A nagydíjat a kanadai színekben, iráni alkotók összefogásával készült Reményteli nyár, Sadaf Foroughi rendezése nyerte el. A negyvenhat éves teheráni rendezőnő azon nyomban meg is köszönte kanadai munkatársai támogatását, hogy lehetővé tették számára úgy elmesélni a történetet, ahogy ő akarta. Az erőszak és a diszkrimináció minden formáját elítélő film ifjú hősének a kirekesztéssel kell szembenéznie. Kizárják őt egy úszóversenyről, mivel késve adta le a jelentkezését. Omid győzni akar, hiszen a legtehetségesebb sportolók egyike, így nem marad más választás számára, mint a nyílt tengeri úszószám. Új edzőjével kialakult bensőséges kapcsolatát azonban még a nagybátyja sem nézi jó szemmel. Feszültséggel teli, megrendítő alkotás a film egy megalkuvásra nem hajlandó ifjú ember erejéről és akaratáról.

Nem nyert a sokak által favoritnak tartott cseh film, A szerelem határai, amely egy fiatal pár szexuális szabadságának, erotikus játékainak ad teret, és az izraeli Ofir Raul Graizer Amerikája sem, amely egy tengerentúlra került, izraeli úszóedző és otthon maradt, gyerekkori barátja mély lelki kapcsolatára épít a legmagasabb hullámokon.

„Szerencse? Tehetség? Kitartás? Mi kell egy életműdíjhoz? – tette fel a kérdést Benicio del Toro, a Puerto Ricó-i születésű, Oscar-díjas holly- woodi sztár, a fesztivál harmadik életműdíjasa. – Az én munkám semmi ahhoz képest, amit az anyám, az apám, a családom, a mestereim, a rendezőim és az ügynökeim tettek értem, hogy folyamatosan helyzetben lehessek. És a nézők, akik újra és újra életet lehelnek a régi filmjeimbe. S miközben itt állok, Kristályglóbusszal a kezemben, egy közeli, szuverén államban öt hónapja háború zajlik. Azért is megtisztelő számomra ez az elismerés, mert Karlovy Vary mindent megtett azért, hogy a meg nem valósult odesszai fesztivál legjobb filmjeinek bemutatásával az ukrán kultúra ne legyen a háború áldozata.”

Tehet-e ennél többet egy A kategóriás fesztivál?

A szerző a Vasárnap munkatársa