I. Zay Imre élenjáró evangélikus főúri családja

Amikor atyja a fivérével, Istvánnal együtt csatlakozott a Rákóczi szabadságharchoz, és két idősebb fiát, IV. Andrást és III. Zsigmondot is magával vitte a fejedelem udvarába, Imre még csak tizenegy éves. Bátyjai kezdetben mindketten Rákóczi nemes apródjaiként szolgálnak, András később a munkácsi lovasság parancsnoka. A szabadságharc 1708 augusztusában Trencsénnél bekövetkezett végzetes veresége után András hazatér, Zsigmond azonban a fejedelem szolgálatában marad, és követi őt a száműzetésbe.

1709 novemberében anyai nagybácsijuk, a bécsi gr. Kollonitz Ádám érdeklődik a hazatért „rebellis” Zay fiú iránt. „... én az Kegyelmed fiacskáját – írja Zay Lőrincnek – ő Fölsége udvarába akarok adnom, hogy ottan, elvigezvén az iskoláit, ... annak utána Familiának udvarában szolgálhasson, azt úgy értse Kegyelmed, semminemű pénzébe nem telik.”

András nem ment a bécsi udvarba. Ellenben Zay Lőrinc legkisebb fiát, az 1705-ben született Lászlót adoptálta gr. Kollonitz Zsigmond bécsi érsek, reá hagyva számos uradalmát, s összeházasítva őt húgával, Mária Eleonórával. Zay László aztán gr. Kollonitz László néven a magyar kancellária előadójaként, kamarásként, udvari, majd valóságos titkos tanácsosként futott be jelentős udvari pályát. Ugróci családjával azonban, különösen bátyjával, Imrével élénk kapcsolatban maradt mindvégig.

Zay Imre a 18. század embere, elődeitől eltérően ő már nem a törökkel s nem is a császáriakkal harcol. Magyarország 1699-ben felszabadult a másfél évszázados oszmán uralom alól, az 1711. évi szatmári béke után pedig hosszú időre véget ért a szinte az egész 17. századon át tartó Habsburg-ellenes rendi, függetlenségi háborúk sora. De folynak a Habsburg-ház nagyhatalmi világhelyzetéből eredő, előbb III. Károly alatt a spanyol, utóbb Mária Terézia idejében az osztrák örökösödési háborúk. És Zay Imre az előbbi háború harcainak lesz aktív résztvevője. Az ugróci fegyvergyűjteményben, ősei háborús ereklyéi mellett ott volt az a szék is, amelyben Zay Imrét hordozták az után, hogy III. Károly örökösödési háborúiban nehéz sebekbe esett. A muzeális értékű gyűjteményt 1848-ban részben a honvédek kapták meg, részben a felkelő szlovák csoportok hordták szét.

A családi arcképek

is a fegyvergyűjtemény közelében voltak elhelyezve, köztük az I. Imréről készült festmény, amelyet az Ugrócon felnőtt 20. századi utód, gr. Zay Miklós így ír le: „Beretvált arcával és fehér parókájával, amely kétoldalt fel van kunkorítva, merész sasorrával és mélytűzű barna szemeivel... olyan benyomást tesz a szemlélőre, mint valami óriás termetű hugenotta főpap. Lényében a rokokko-stílnek alig akadunk nyomára; természetes, szívós és kemény, minthacsak a harmincéves háború derekán élne.”

Zay Imre az 1730-as évek elején alapított családot, már mintegy 40 évesen. Másodunokahúgát, III. Andrásnak az unokáját, báró Zay Mária Krisztinát vette nőül. Négy gyermekük született: Péter 1735-ben, Lőrinc (valószínűleg 1738-ban, de kiskorában meghalt), János (ő sem élte meg a felnőttkort) és Mária Erzsébet. Az után, hogy kigyógyult háborús sebeiből, Zay Imre vezető szerepet vállalt vallási téren: személyében a Zayak hasonló élenjáró evangélikus főúri családdá lettek, mint egykor a Thurzók, az Illésházyak voltak.

Felesége anyai érzelmeit

is átható vallásosságáról pedig tollával nyilatkozott meg: mint korábban nagynénje, Zay Anna, Zay Mária Krisztina is imát ír. Egy korabeli szlovák lelkész nyomtatásban megjelent énekeskönyvében leltem rá arra az ismeretlen, hosszú, 16 hatsoros versszakból álló írásműre, amelyben szlovák (azaz bibliai cseh) nyelven gyermekei lelki kibontakozásáért fohászkodik Istenhez, külön-külön mindegyikéért.

A felső-magyarországi magyar nemesek és főnemesek szlováknyelv-tudása természetes jelenség, hiszen gyermekkoruktól kezdve ezen a nyelven érintkeznek környezetükkel (pesztonkáikkal, házuk népével, jobbágyaikkal, gazdasági tisztjeikkel, lelkészeikkel). S az sem egészen szokatlan, hogy a felföldi magyar nemesember literátusként szlovák környezete nyelvén is megszólal. Zay Mária Krisztinánál a szlovák nyelven való írás anynyiban új s tán egyedi eset, hogy nem csupán környezeti és felekezeti, hanem a Zay-családon belüli – anyósa, a szláv származású Kollonitz Mária Polixena révén érvényesülő – hatás folyománya is.

Zay Imre udvari öccse,

a katolizált Kollonitz László (aki egyébként bátyjával mindig magyarul, anyjukkal azonban szlovákul levelezett) nem tartja magát távol bátyja protestáns vallási ügyeitől, ellenkezőleg, a kancelláriánál „minden erővel” támogatni „el nem mulatja”, s bátyját olykor titokban tartandó taktikai tanácsokkal is ellátja.

Kollonitz Lászlóról ugyancsak készült portré. Ha ezt összevetjük az ő levélbeli megnyilatkozásaiból kirajzolódó vonásokkal, akkor ugyanazt látjuk, érzékeljük: egy élénk és hajlékony intelligenciájú, de józan gondolkodású, sima modorú személyiséget, akin ugyan rajta van az udvari punc, de mintha azon is átütne eredendő vitalitása s az életet élvezni is tudó kedélyvilága.

Családi dolgaik, bátyja vallási beadványai mellett sok szó esik Kollonitz leveleiben vadászatokról, lovakról, kutyákról, kertészkedésről. Zay Imrét udvari öccse látja el rendszeresen seréttel, s irigyli is őt azért, hogy az ugróci vadonban farkast lőtt, míg neki, ha kijut Bécsből lévárdi birtokára, legfeljebb „róka uraimék”-hoz lehet szerencséje. Kollonitz bécsi bevásárlásokat is végez bátyjának, aki viszonzásképpen fogyasztható húros madarakkal és „boroncá”-val kedveskedik neki.

A Kollonitz-levelek tartalmának nagy részét azonban a politika, Európa, a Habsburg-ház és Magyarország helyzete, 1740-től kezdve az osztrák örökösödési háború eseményei s az udvar hadi tervei teszik ki, amelyekről a levélírónak pontos, részletes értesülései vannak. De számba veszi a hadviselés nagy hátrányait is: „... Mink megint erüsen készülünk jövendőbéli Companiához – írja 1745. március 15-én – adná az Isten, hogy egyszer vége volna, mert utoljára mind emberekbül kifogyunk, s az országok is nagy adók miatt megromlanak...”

Köztudott, hogy Mária Teréziának a porosz királlyal, II. Frigyessel s a Habsburg-birodalom felosztását követelő nyugati hatalmakkal folytatott örökösödési háborújában trónja s királysága megmentéséhez a magyar rendek döntően hozzájárultak azzal, hogy a kritikus pillanatban nem fordultak a Habsburg-ház ellen, hanem adót, katonát, nemesi felkelést bocsátottak az uralkodónő rendelkezésére. (Zay Imre is állított katonát a királynőnek.)

Óda a magyarokhoz

A magyar katonák vitézségének híre ekkor Európa-szerte elterjedt, nemcsak a hadijelentések, az egykorú hírlapok, könyvek is tele voltak vele. Ennek egy érdekes irodalmi dokumentuma: egy anonim, 1750-ben írt Ode aux hongrois (Óda a magyarokhoz) című hosszú francia vers ott található kéziratos formában (feltehetően másolatban) a Zay-levéltár anyagai közt.

A nagyvonalú magyar segítségnyújtás következtében a királynő és a magyarok közötti kapcsolat, mintegy másfél évtizedre, igen szívélyessé alakult. 1752 márciusában Zay Imrének egy környékbeli jóember Radvánszky György evangélikus főnemes „halhatatlan” (= hallatlan) jó udvari tapasztalatainak hírét közvetíti: „... Ippen köllemes gratiáját mutatták eö Felségek Radvánszki Uramnak. Az asszony hogy Magyarosan volt fel öltezve, varrott fátyol a fejin, hogy igen tetszett eö felsiginek. Tudakozván felséges asszonyunk, mért több Magyar Dámák úgy nem viselik a fejeket. Radvanszki György Uram felelt volna; Ha felséged mint Magyar Királni Magyarosan viselné a fejit, a ... Magyar Asszonyok küvetninek felsigedet... A Császár sokat confidentissime (= nagyon bizalmasan) tudakozta, van-e valami Instantiája (= kérelme)...”

A királynő környezetében azonban továbbra is megvannak a „rebellis” magyarokkal szembeni bizalmatlanságnak, óvatosságnak a jelei. Kutatásaim során a bécsi udvari levéltár egyik részlegéből elém került egy, a magyarokat ünneplő francia óda keletkezésének évéből származó, Mémoire címet viselő francia emlékirat, amelynek anonim szerzője a magyar nemzetben a Habsburg uralkodónő ellenségét látja, s mivel attól tart, hogy a királynőt erről még úgymond nem lehet meggyőzni, bizonyos kormányzati intézkedések foganatosítását javasolja.

Zay Imre körében viszont magyar szemszögből nézve akadt kritikusa az uralkodónő és a magyar urak szívélyes viszonyának. A sógornőjének, a Kovarcon élő özv. Zay Andrásné gróf Berényi Juditnak már 1744-ben megvolt erről a viszonyról a maga véleménye. „...az királyné igen kegyes volt az posonyi Dámákhoz – tér ki a témára Zay Imrének 1744 augusztusában címzett, egyébként éjszakai aratókat kérő levelében – mivel Rang szerint Ebédre hivattatta Eöket. De megadgyuk mink minyájan annak az Árát, mert az katonák fel Állítása okozta azt az nagy Gratiát...”

A hatvanadik évéhez közeledő

Zay Imrét már régóta bántja a köszvény, de megtanult vele együtt élni, és életstílusát, különböző teendőit nem adja fel. A környékbeli, Nyitra és Trencsén megyei régi nemesi nemzetségek – az Ottlikok, Zerdahelyiek, Szilvayak, Látkóczyak és mások – egykorú leszármazottjaiból álló asztaltársai sokban vannak a segítségére.

Ottlik András például vallásügyi megbízatásainak igyekszik hosszú időn át eleget tenni Pozsonyban és Bécsben. 1748-ban, húsz év után sem tér ki az Isten „dücsüsiginek előmozdítása” érdekében végzendő újabb megbízatás elől, de mivel feleségének nem meri előhozni, hogy ismét magára hagyja őt a gazdaságba („szeginy Társom lamentalodik, midőn házamtul eltávozok”), arra kéri Zay Imrét, írjon feleségének, „foganatos expressiokkal” declarálva nagy szükségét az újabb, Pozsonyba való menetelnek, és – mint a kéréshez még hozzáteszi: „talám Dominus Látkóczi gyühetne a levéllel, és szóval is Feleségemnek tehetne egy kis declaratiót...”

Ottlik Sándor pedig országgyűlési ablegátusaként, megbízott követeként képviseli Pozsonyban Zay Imrét 1751-ben. (Mellesleg, az 1751. évi országgyűlésen Zay Imrét már másodszor jelölték Magyarország első méltóságára, a nádori székre; először az 1741. évi országgyűlésen szerepelt nádorjelöltként.)

Az Ottlik András levelében említett Látkóczi úr minden bizonnyal az a Látkóczy György, aki feltehetően familiárisi minőségben is hozzá tartozott Zay Imre családjához. A familiáris vagy főember szolga olyan, rendszerint szerény vagyonú kisnemes, aki önkéntes bizalmi szolgálatot vállal valamely főnemesnél. Sajátosan magyar társadalmi képződményről van szó, amelynek érdekes, a teljes bizalmon és odaadáson alapuló példáival lehet a felföldi főúri udvarokban találkozni. Fennmaradt levelei Látkóczyt is ilyen példának mutatják. 1751 januárjában, nagy havazások közepette útnak indul Pozsonyba, hogy ura kívánságára a fiának, Péter úrfinak jó nevelőt keressen. Nem sokkal azután, felderíthetetlen okból, a trencséni tömlöcbe kerül. Amikor eljut hozzá Zay Imre újabb, vízkóros megbetegedésének a híre, Látkóczynak, saját helyzetéről megfeledkezve, a börtönben is legfőbb gondja Zay Imre családja és az, hogy a súlyosan beteg családfőt kellően felvilágosítsa, miként írjon testamentumot, „hogy drága kedves Magzatjainak békességet, s ne ízetlen pörlekedést szerezne”.

A főúr és familiárisa között a bizalom kölcsönös volt: Zay Imre és felesége megírták végrendeletüket. Zay Imre életét az elhatalmasodó vízkór 1753. május 20-án kioltotta. Ősei mellé temették az ugróci családi sírboltba. Fia, V. Zay Péter 18, lánya, Mária Erzsébet 17 éves ekkor.