Hűlt hely

Rainer M. János történész még 2016-ban, a forradalom hatvanadik évfordulójára időzített kötetében nem az események „hagyományos” elbeszélését nyújtja. A szimplán „bevezetésnek” aposztrofált kötetben az előzmények, az egykorú események és a következmények bemutatásán túl a cselekvők motivációi, a forradalom szimbólumai és emlékezete is megjelenik. Ezen írás apropója, hogy Nagy Imre újratemetése 31 évvel ezelőtt, 1989. június 16-án volt Budapesten.

Fókuszban a pillanat

Az 1956-os magyar forradalom a huszadik századi magyar történelem kiemelkedő jelentőségű eseménye volt. A kitörése óta sokféle jelzővel látták el, rövidsége ellenére pedig napjainkig (el)igazodási és hivatkozási pont. Kivételességének minden bizonnyal az egyik legfőbb oka, hogy – a múltszázad egészéhez képest csak pillanatnyi hosszúságú eseménysorozat – sokféle feszültséggel, drámával és áldozattal volt telített. A forradalom magában hordozta a század első felének legtöbb magyar történelmi traumáját, egyúttal az egyik eredője volt a magyarországi szovjet típusú rendszer bukásának és a rendszerváltásnak is. Emellett a forradalom sokáig alapvetően határozta  meg azt a képet, ahogy ránk, magyarokra külföldről tekintettek: amíg Magyarország külföld előtti imázsa a 20. század elején és a két világháború között inkább, a második világháború alatt pedig egyértelműen negatív volt, azt a második világháborút követő szovjet megszállás az őszinte empátiára érdemes áldozat képévé transzformálta, az 1956-os forradalom pedig egyértelműen pozitív képpé változtatta.

Az 1956-os magyar forradalom

Ez a pozitív kép azóta kalandos utat járt be, mára kissé megkopott, amiért talán legkevésbé az 1956-os forradalom „tehet”, sokkal inkább az elmúlt három évtized emlékezetpolitikai csatározásai. Úgy hiszem, Rainer M. Jánostól távol áll ezen emlékezetpolitikai diskurzus tudatos formálásának a szándéka. Helyette a maga megszokott csendes, ám határozott stílusában összegez. Az – egyebek melett – Nagy Imre vaskos biográfiájával ismertté vált kutató, az egykori 1956-os Intézet Alapítvány igazgatója, az egri Eszterházy Károly Egyetem professzora és – a kötet megjelenése óta már – a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja könyvét „bevezetőnek” szánta azoknak, akik 1956 történetére és történeteire, a forradalom összetevőire, az egész jelenségsorozat roppant komplexitására, a mélyben hordozott és felszínre került problémáira vagy lehetséges interpretációinak sokféleségére kíváncsiak. Könyvével kettős szerepet is ellát: az olvasmányos, rövid összefoglaló mellett az eseménytörténeten túl a keveset hangsúlyozott aspektusokkal: a cselekvők társadalmi hátterével, a forradalom eszmetörténeti dimenzióival, hatásával és 1956 jeleivel is megismerteti olvasóit.

A szenzációs esemény

Mindjárt a kötet elején a magyar forradalom egykorú kommunikációs hatásáról olvashatunk. Az esemény a maga korában igazi világszenzáció volt, és a huszadik század egészének magyar történelmét tekintve az egyedüli kizárólagosan magyar világesemény maradt. A forradalom értelmezési keretét a hidegháborús logika jelölte ki, de a magyarországi események a szuperhatalmi szembenállás megszűnése óta helyet kapnak a huszadik századról szóló minden  narratívában. Ez a virtuális pozíció mindenkor értéktelített állításokat szült, ami  természetes. 1956 története így értelmeződhetett a Szovjetuniót Kelet-Európából ért legnagyobb kivívásként és a sztálini szocializmus válságtünetként is; de a forradalom beilleszthető a század totalitárius rendszerei elleni küzdelmek sorába is. A szovjet típusú rendszerek akár államközpontú, akár társadalomközpontú történészi megközelítését követjük, 1956-nak mindkettőben kitüntetett szerepe van.

1956 érdekessége, hogy nem a sztálini zsarnokság mélypontján jött létre és nem a tömeges társadalmi ellenállás szülte. Katalizátora sokkal inkább a Sztálin halálát követő 1953–54-es antisztálinista időszak és a posztsztálini korrekció, valamint a rendszer különböző reformalternatívái nyújtotta remény lehetősége volt. A forradalom spontán, békés szakasza október 23. estig, Nagy Imre Kossuth téri beszédéig tartott. A tömeges hallgatóság a szovjet típusú rendszer radikális reformokkal való megváltoztatását célzó követeléseket fogalmazott meg. A mégoly radikális, de reformokkal történő változtatás forradalmi harccá csak másnap, október 24-e reggelétől kezdődött, amikor a szovjet páncélosok hajnalban megjelentek a fővárosban. A páncélosokkal néhány ezer fős – az előző este fegyverhez jutó – felkelő vette fel a harcot, sikerrel. Ehhez hozzájárult az is, hogy spontán általános politikai sztrájk kezdődött előbb Budapesten, majd az ország több pontján is, a forradalmi szervezetek, munkástanácsok kezükbe véve a helyi irányítást igyekeztek nyomást gyakorolni a központi vezetőségre, különösen pedig a kormányfőként egyre inkább az ország tényleges vezetőjének tekintett Nagy Imrére. A forradalom és szabadságharc további eseményeit Rainer a hagyományos módon tárgyalja: a november 4-ei hajnali szovjet invázió pár nap alatt véget vetett a harcoknak, az üzemi munkástanácsok és a hivatali forradalmi bizottságok spontán általános politikai sztrájkja nagyjából december elejéig tartott, a november 7-én Budapestre érkezett Kádár János sikerrel konszolidálta hatalmát, Nagy Imrét és elvbarátait internálták, elkezdődtek a munkástanács-vezetők, a röpcédulagyártók és a harcokban részt vevő fegyveres cselekvők letartóztatásai, majd a megtorlás.

A cselekvők

Rainer meggyőző gondolatvezetéssel bontja ki a forradalom felé sodródó Magyarország sokgyökerű motivációt. Úgy véli, lényegében 1956-ra alig volt olyan komolyan vehető társadalmi réteg (a kiváltságosok kivételével), akiket valamilyen módon ne sértett volna meg, ne csapott volna be, ne (lét)bizonytalanított volna el a propagandaszólamokkal jólétet és fogyasztást sugalló szovjet rendszer. A forradalomban részt vevő szereplők politikai-szociológiai „karakterét” először az Ideiglenes Központi Bizottság 1956. december 2–5-i ülésén fogalmazták meg, amikor az ellenforradalomnak bélyegzett felkelés szereplőit a „tőkés-földesúri reakció maradványaiként” bélyegezték meg. Rainer az aktívan cselekvők számát – óvatos becsléssel – egymillió főre teszi. Az október 23-i diákfelvonulás résztvevőinek számát az állambiztonsági szervek 10–20 ezer főre, a főváros több pontján lezajlott tüntetéseken megfordultak számát pedig negyedmillióra becsülték. Az országban mintegy 160 felkelő csoport alakult, amelynek taglétszáma 15 ezer fő lehetett, mellettük pedig 2100 munkástanács alakult körülbelül 28 ezer ismert taggal, és majdnem minden magyarországi településen alakult helyi forradalmi bizottság körülbelül 20–30 ezres össztaglétszámmal.

Rainer igyekszik meghatározni, hogy a számokon túl kik is voltak a forradalom aktorai. A három legaktívabb részt vevő csoport között vannak azok az értelmiségiek, akik 1945 után váltak baloldalivá és léptek be a pártba, majd eszméiket felülvizsgálva és a rendszerben csalódva lettek egyre kritikusabbak, ott vannak a részben ipari és paraszti hátterű, részben értelmiségi, kispolgári és középosztálybeli származású egyetemi diákság képviselői és a szintén heterogén összetételű, többféle csoportból álló nagyipari munkásság.

A hatás

Alig számbavehető az a hatás, amit a forradalom kiváltott. Mindenekelőtt új kihívást jelentett a Szovjetunió vezetése számára. Ez még annak ellenére is így volt, hogy bár a szovjet rendszer alapelvei és intézményrendszere megmaradt, a gyakorlata megváltozott. Amennyire lehetett, ezt követően igyekeztek elkerülni az 1956-os forradalomhoz hasonló válságot, amikor viszont ilyennel szembesültek (1968-ban, 1979-ben és 1981-ben) a magyar forradalom leverése kapcsán kikísérletezett technikákkal operáltak: nyomásgyakorlással és beavatkozással. 1956 megváltoztatta a személyi vezetőkkel szembeni elvárásokat is, Moszkva ugyan ezt követően továbbra is maximálisan lojális, de a helyi viszonyokat értő, társadalmukat pedig jobban ismerő és képviselni tudó vezetőket választott. Kádár János – ahogy ezt Rainer megállapította – „valóságos archetípusa volt a posztsztálini vezetés ideális partnerének”, aki a „teljes lojalitást és a kezdeményezőkészséget, a szolgai alárendelődést és a személyes autonómiát sokáig sikeresen vegyítve hozta létre a »hruscsovizmus mintaállamát«”. 1956 alapvetően hatott a Szovjetunióhoz tartozó tömb kommunista vezetőire és társadalmaira, így különböző mértékben más országok is „profitáltak” a forradalomból. A magyar forradalom lehetőséget nyújtott a román kommunistáknak a román nacionálkommunizmus sajátos különútjára, és ha korlátozottabban, de hatott a csehszlovák pártvezetés stratégiájára is. A forradalom következtében pedig nemcsak nőtt a Kínai Kommunista Párt horizontja (a forradalom „felnyitotta Kína szemét Európára”), de a nagy keleti birodalom világpolitikai szereplője, és csakhamar az Szovjetunió komoly kihívója lett. A szovjet rendszerű országok számára pedig 1956 „közös történetté” vált, mert ha elbukott is, kitörést ígért a sztálini birodalomból, a forradalom pedig „azon kevés térségi esemény egyike a modern korból, amelynek emléke nem osztja meg az itt élő nemzeteket”.

A múlt jövője

A szöveg egyik legfőbb erénye az a finom, talán melankolikus látlelet, amely a forradalom alatt ácsolt presztízs óvatos és mára egyenes vonalú leépülését diagnosztizálja. Ugyan Rainer explicite ezt nem mondja ki, az olvasóban – úgy vélem – kétség sem maradhat afelől, hogy nem sikerült maradéktalanul jól sáfárkodni 1956 sokrétű örökségével, a szereplők, résztvevők és áldozatok sorsával és emlékével. A múló idővel en bloc. És e tekintetben talán tökéletesen mindegy is, hogy a jelenbe nyúló folyamatot mennyiben befolyásolták megalkuvások, kényszerek, pártpolitikai acsarkodások, kompromisszumok, kisajátítási törekvések vagy a politikai haszonszerzés rövidtávú kényszerének logikája. Az elherdált örökség fölötti búsongás mindannyiunké.

Sajnálatos ugyanis, hogy ma – más magyar történelmi eseményekhez hasonlóan – a forradalom emlékezetét sem övezi konszenzus. A vélemények polarizáltsága persze abszolút módon érthető. Bizonyos mértékig törvényszerű, hogy az egymást követő nemzedékek, a sokféleképpen tagolt magyar társadalom emlékezetközösségei, a családokon és generációkon keresztül átörökített traumák szükségképpen eltérő múltszemléletet eredményeznek és hordoznak. Az évfordulók kivételes „pozíciója” ugyanakkor megkövetelné, hogy a megemlékezések koreográfiáját, tartalmát és az ebbe bevontak körét meghatározó döntnökök, a felelős politikusok és emlékezetpolitikusok a nézetkülönbségeket tompítani és mérsékelni igyekezzenek, a magyar társadalomban húzódó árkokat pedig lehetőség szerint temetni próbálják.

1956 terhe az élőkön

„Újkori történelmünk legnagyobb tisztítóvvihara” – ahogy 1991-ben az azonos című kötet előszavában Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság első elnöke fogalmazott – mára elült. A forradalom négy évvel ezelőtti, hatvanadik évfordulójának közbeszédét nem az emlékév, sokkal inkább egy elhíresült dal, az október 23-i fütyülők, a nyilvánvalóan Pruck Pált ábrázoló, ám Dózsa Lászlóként jelölt plakát kapcsán elindult kínos polémia, az 56-os Intézet történészeit ért vegzatúrák, sértett reakciók, magyarázkodások, vádaskodások, verbális és valóságos pofonok uralták. A közös örökség és a konszenzuskeresés összekötő gesztusai helyett a centrifugális erők erősödtek, az ünnep az emlék és emlékez(tet)és helyett jelenkori rákfenéink valóságáról szólt.

Az emlékévben a forradalom sokféle helyzetű, származású és ideológiájú alakjainak bemutatása, 56 roppant összetettségének felmutatása, valamint az események sokágú interpretációja helyett döntően a fiatal pesti srácokra és a forradalom fegyveres hőseire redukált szemlélet uralkodott. Pedig 1956 megérdemelte volna, hogy ne intézzék el ennyivel. Hogy az emlékezés ne a levegőben lógjon, értsük, honnan hova tartott és jutott Magyarország, milyen indulatok törtek a felszínre, ezek miből táplálkoztak, kik sodródtak egymás mellé ezekben a napokban és miért. 1956 némaságra kárhoztatott óriásposztereinek kétdimenziós képe helyett jobb lett volna utakat, motivációkat, 1956 hús-vér történetét – ezáltal pedig a forradalom összetettségét látni és közvetíteni. Mindezen túl a hatvanadik évforduló felmutathatta volna a múltjára közösen emlékező magyar társadalom képét. Az egész forradalmi elegy állhatott volna össze egy elsöprő, katartikus pillanatnyi élménnyé. Olyanná, amely – ha közös örökségként szinte sohasem létezett – 1956 szétszálazható, komplex történetét sűrítette volna magába. A lehetőség elmúlt, hűlt helyét látva igazán szomorú, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele.


Bödők Gergely

Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom
Budapest, Osiris Kiadó, 2016.