Hozzáadott valamit a világhoz

Ha csak első játékfilmjét, a Mannheimben, Atlantában és Milánóban díjazott Szind-bádot hagyta volna ránk, Huszárik Zoltán neve akkor is aranybetűkkel fénylene a magyar filmművészet nagykönyvében.

De hagyott itt nekünk mást is. Játék címmel egy nagy erejű vizsgafilmet, amelyben két rab különös módját leli meg a cellabeli szórakozásnak. És még hat rövidfilmet, köztük a lovakat elsirató Elégiát és a Tisztelet az öregasszonyoknak című, szívszorongatóan szép férfiúi elismerést. „A legszebb magyar filmnek” minősített, Krúdy Gyula szecessziós világa ihlette Szindbád után kilenc évvel forgatott még egy játékfilmet. Császár István és Dobai Péter forgatókönyve alapján a Csontváryt. Mindeközben dolgozott dramaturgként, rendezőasszisztensként, díszlettervezőként, rádió- és színházrendezőként, eljátszott pár filmszerepet, illusztrált jó néhány könyvet, kevésbé ismert grafikai életműve pedig több száz rajzból áll, amelyekből most a Műcsarnok rendezett gazdag kiállítást.

Ennyi fért Huszárik Zoltán ötven évébe, és ebből ad most kétszázötven oldalas ízelítőt a Talán mindenütt voltam című kötet, amely a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában a Magyar Nemzeti Filmalap együttműködésével jelent meg. „Mert akinek a műveivel beszélgetünk, az velünk van” – írja a könyv előszavában Gelencsér Gábor, a Képzelet és valóság Huszárik Zoltán filmjeiben című százoldalas, átfogó írás szerzője. Huszárik Zoltán pedig tényleg velünk van, velünk kell hogy legyen. Alkotásaival ugyanis becsüli az embert, és minket is erre tanít. „Végül is számomra a művészet nem esztétizálást jelent, hanem azt, hogy ÉLNI. Létrehozni valamit, hozzáadni valamit a világhoz: úgy, ahogy egy paraszt szánt, vagy az asztalos széket készít.”

Vékony, szél cibálta férfi volt, írja róla Legenda című versében Csoóri Sándor. Vagy egy ámokfutó, egy részeg égfaragó. Huszonöt éves pályafutásával mégis beírta magát a magyar film történetébe. Ezért kellett ez az újabb kötet róla. Hogy felidézze a múló időben, hogy még erősebb vonalakkal rajzolja meg alakját, felelevenítse interjúit, elénk tárja ma már nehezen fellelhető kiadványokban, lapokban megjelent írásait. Itt a levél, amelyet kollégájának, Gaál Istvánnak írt a Zöldár című filmje forgatókönyvéről. Noteszlapjait olvashatjuk Szindbád kalandjairól. Egy másik levél is bekerült a kötetbe: Dajka Margitnak írta köszönetképpen. Bizakodás a színházban című írásában az aranjuezi szép napokat siratja. „A színház elvesztette moralitását. Társulatok alig vannak, az emberek menekülnek egymástól.” 1982 februárjában gondolja ezt, harminchat évvel ezelőtt! A kötet harmadik fejezete az interjúiból közöl válogatást. Az egyiket Nádas Péter (az író!) készítette nem sokkal az Elégia bemutatója után. „Miért csinált filmet a lovakról?” – kérdezi a rendezőt. „Mert az emberekről szól!” – mondja Huszárik. Arra a kérdésre, hogy tehetséges embernek tartja-e magát, egy másik interjúban azt válaszolja: „Nem tudom. Csak annyira, mint egy madár. Ha kedve van, énekel, ha nincs kedve, hallgat.” A következő gondolatával már feljebb lép: „A teremtő megelégelte a hatodik napon, hogy rendben a világ, s a művészek, akik utána jöttek, elégedetlenek voltak azzal, amit a teremtő véghezvitt. Én a hét nyolcadik napját szeretném megcsinálni.”

Elkezdte, csak nem tudta befejezni.

De van egy ajándék is a grafikákkal és fotókkal szépen illusztrált, értékes könyvben. In memoriam Huszárik Zoltán címmel egy frissen készült DVD Mohi Sándor rendezésében. Kollégák, munkatársak, barátok vallanak a filmben egy kivételes tehetségű művészről, aki lánya, Huszárik Kata szerint olyan nyelvet beszélt, amilyet rajta kívül senki, mégis mindenki értette őt. Lázadó lélek volt, rendkívül öntörvényű, minden közösségből kilógott, mégis szeretett tartozni valahová, emlékezik Rózsa János filmrendező. Szabó István szerint a magyar film szabadságának százszázalékos kifejezője volt, ugyanakkor elképesztően lezser is, de mindenekelőtt imádni való fickó. Zsombolyai János a lappangó titkot látta benne, Sára Sándor a bővizű szeretetforrást. A költő Ágh István szerint úgy válogatta a nőket a filmjeihez, hogy az felért egy szerelmi vallomással. Markovics Ferenc, a Csontváry standfotósa azt mondja, ágról ágra, ágyról ágyra lebbent, ezt tudomásul kell venni.

Egy szorongó, segítségre vágyó, kreatív ötletekkel teli, reneszánsz ember portréját rajzolja meg a könyv.

Könnyű kézbe venni, nehéz letenni.

Talán mindenütt voltam. MMA Kiadó, 2018. 262 oldal.