Hol húzódhattak Szlovákia határai?

Azon felül viszont, hogy a vélemények eltérnek, egyéb különbségek is vannak a két történettudományi szemlélet között. Ilyen például az, hogy bizonyos esetekben teljesen más fogalomtárat használnak. Közismert eltérés többek között a Magyarország és Maďarsko –Uhorsko kifejezéspár vagy akár a történeti családnevek helyesírása (pl. Apponyi-Oponický).

Hasonló eltérés van egy eddig figyelmen kívül hagyott esetben is, úgymint Szlovákia területének történeti behatárolása. Mivel Szlovákia önállóan csak 1918-tól létezik, az egyik legfontosabb kérdés, hogy korábbi története során pontosan milyen földrajzi területről beszélünk. 1918 előtt a „szlovák vidék“ kijelölése mindig gondot okozott. A szlovák nemzeti mozgalmaknak a dualizmus alatt sohasem sikerült elérniük a vármegyék nemzetiség szerinti kiigazítását. Az erre irányuló kollektív fellépés először az 1848. május 10-11-i liptószentmiklósi találkozón fogalmazódott meg.

Az erre irányuló kérelmet 1861. június 2-án a turócszentmártoni gyűlésen újra bemutatták és határra vonatkozó javaslatot is mellékeltek hozzá. Ennek alapján a szlovák terület déli határa megközelítőleg megegyezett volna a maival, a Duna menti szűk magyarlakta sáv, illetve az északkeleti ruszinok lakta rész nem tartozott volna bele. A szlovák történeti munkák két fő megoldást szoktak alkalmazni:

A szlovák nép által lakott vagy a szlovák nép által is jelentősebb mértékben lakott legalább tíz, de legfeljebb tizenkilenc vármegyét tekintenek szlovák vidéknek, ahol a szlovákság mintegy 80%-a élt. A következő vármegyék szoktak bekerülni ebbe a felsorolásba: Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Turóc, Bars, Liptó, Zólyom, Hont, Nógrád, Szepes, Gömör-Kishont, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung. Bizonyos kérdések tárgyalásánál előfordul, hogy hozzáveszik még a mai Szlovákiára is kiterjedő Komárom és Esztergom vármegyéket. E tizenhat vármegyének az összterülete mintegy 56 ezer négyzetkilométer, tizennyolc esetében az összkiterjedés 60 ezer négyzetkilométer.

A második megoldás az, amikor a kortárs statisztikai adatokat vetítik át Szlovákia mai területére. Ezt a megoldást a statisztikai és egyéb népességmutatók használatának elterjedésével a 19. század utolsó harmadától kezdődő események leírásánál használják.
Némely esetben előfordul még egy harmadik lehetőség is. A Bach-abszolutizmus ideje alatt, a szabadságharc bukása után Magyarországot öt kerületre osztották, amelyből kettő, a pozsonyi és a kassai, jelentős mértékben beterítette a vizsgált területet. Az 1850-es évek leírásánál szoktak hivatkozni e két kerület adataira.

Az említetteken túl meg kell jegyezni, hogy a mai Szlovákia korábbi területének meghatározása továbbra sem egységes. Egy-egy szakkönyv nemegyszer saját országtérképet használ. Így jár el többek között a Szlovák Tudományos Akadémia által összeállított legújabb országtörténet 1984 és 1992 között megjelent hat kötete. Szerzői akadémikusok és egyetemi oktatók. A munka, amelyen számos esetben érezhető a marxista-leninista szemléletmód, továbbra is a legátfogóbb összegzése Szlovákia történelmének.

Ez a könyv egy saját országtérképet használ, amely következő módon határolja be a vizsgált területet: nyugati (Csehország felé néző) határa 1918-tól - szinte változás nélkül - állandó (az 1993-as cseh és szlovák különválás után történt egy szinte jelentéktelen határmódosítás, amelynek alkalmával két falu országot cserélt); keleti (szovjet, majd ukrán) határát - országhatárként - 1945-ben húzták meg, de a ruszin autonómia megadásakor az első Csehszlovák Köztársaság idején már kijelölték; északi (lengyel) határa megegyezik a történeti (nagy) Magyarország északi határával, azaz Szlovákia területe közé helyezi Árva vármegye északkeleti és Szepes vármegye északnyugati csücskét, e területek az önálló Szlovákiához 1939 és 1945 között tartoztak; a déli (trianoni magyar) határ pedig megegyezik a mai határral, vagyis Szlovákia területére helyezi az 1947-es párizsi békeszerződéssel átcsatolt három magyar falut is. Összefoglalva tehát, e térkép egy sohasem létezett „nagy“ Szlovákiát ábrázol, ugyanis az árvai és szepesi területek, illetve Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsúny együtt sohasem tartozott (Cseh)Szlovákiához. Szlovákia jelenlegi területe 49 034 négyzetkilométer, a második világháború alatt fennállt Szlovák Államé 38 116 négyzetkilométer volt. Az akadémiai Dejiny Slovenska által használt országtérkép területe mintegy 49 553 négyzetkilométer lehet. Ezt a térképet használja egyébként az 1993 és 1996 között megjelent a Vojenské dejiny Slovenska (Szlovákia hadtörténete) azon három kötete, amely az 1919 előtti korszakot tárgyalja.

Más országtörténetek más megoldást alkalmaznak. A Dušan Kováč által írt modern Dejiny Slovenska (Szlovákia története) című, 2000-ben megjelent könyvben többféle megoldás található. Szintén szerepel benne „nagy Szlovákia“ térképe, de a történeti Magyarországé is, Szlovákia mai határainak kijelölése nélkül. Anton Špiesz történész 1992-ben kiadott saját országtörténetében nem is próbálkozik valamilyen terület meghatározásával. Könyve térképet nem közöl.

Vannak azonban olyan történeti időszakok, amikor a történelmi Magyarország területén belül hosszabb-rövidebb időre kialakult egy bizonyos területi egység, amely igen tágan értelmezve megegyezett a mai Szlovákiával. Ezek közé tartozik a dukátus, a 11. században kialakított terület, ahol a trónörököst bizonyos felségjogok használata illette meg. Ennek a vidéknek egyik fő központja Nyitra volt. Szintén hasonló módon van értékelve a Csák Máté által ellenőrzött terület a 14. század elején. Ezt elsősorban a korábbi szlovák történettudomány részéről tekintették mintegy szlovák országnak.

A dukátus kérdésében az akadémiai Dejiny Slovenska sem beszél valamilyen nemzetiségi területről, sőt hangsúlyozza, hogy Béla (a későbbi I. Béla, 1060-1063) trónörökös területe a magyarszlovák nyelvhatáron terült el Nyitra központtal, amelynek tizenöt vármegyéje kiterjedt mind a szlovák, mind a magyar nyelvterületre. Csák Máté esetében az akadémiai Dejiny Slovenska szakít a fentebb említett hagyománnyal. „Az idősebb szlovák történettudomány a štúri mozgalom óta dicsőítette Trencsényi Mátét mint szlovák nemzeti nagyurat. A valóságban Máté magyar származású nagyúr volt, aki a trónharcok alatt a legerősebb oligarchává vált.“ Csák Mátét a Vojenské dejiny Slovenska I. kötete is bármiféle idealizálás nélkül mutatja be, és öntörvényű hadúrnak tartja. Anton Špiesz Csák Máté értékelésénél írja, hogy „Csák Máté nem volt szlovák hazafi, ahogy azt a 19. században tartották. Mindig korának saját magyar nagyúri céljait tartotta számon. Nem hozott létre területileg pontosan meghatározható politikai egységet, amelyre a szlovákok hivatkozhatnának.“

Bármilyen korszak tárgyalásáról van is szó, a szlovák történészek minden alkalommal Szlovákia történetéről beszélnek. Historikusabb megnevezések, mint például „Szlovákia mai területe“ stb. ritkák, esetleg ókori események leírásakor lehet velük találkozni. A magyar szakterminológiában elterjedt Felvidék és Felsőmagyarország (Felső-Magyarország) szlovák fordításai sohasem fordulnak elő. Amásodik kifejezés egyébként a magyar nyelvben korábbi megnevezés, és eredetileg a Szepes és Gömör-Kishont vármegyéktől keletre elterülő vidéket jelentette Erdélyig bezárólag. A Felvidék (Felföld) eredetileg a szlovákok lakta vidéket jelentette, 1919 után gyakran Szlovákia szinonimája. 1919 és 1938 között volt használatos a Szlovenszkó megnevezés is. A tájegység korábbi, 16-18. századi megnevezése volt még Tótország, Tót Impérium. A „Tótország“ megnevezés Horvát-Szlavonország esetében is használatos volt a 19. sz. második feléig.

A kérdéskörhöz tartozik még szlovák vidék viszonya a Magyar Királyság más részeihez. A szlovák munkák egyik további sajátja, hogy Szlovákia mai területének történetét tárgyalják, a történeti Magyarország eseményeit csak marginálisan, a Monarchia eseményeit pedig csak igazán kivételes esetben, sokszor nemzetközi összefüggésekben. Ez a szemszög 1850-ig vagy 1867-ig valóban tartható, hiszen mindaddig nem volt szó tényleges politikai közösségről. A szlovák olvasó emellett igen csekély ismerethez jut Erdély vagy Horvát-Szlavonország történetével kapcsolatban. Kivétel leginkább a nemzetiségi kérdés esetében fordul elő, amikor a román, horvát és szerb nemzetiségű képviselőkkel való együttműködésről van szó. (Horbulák Zsolt)