Hetvenéves lenne a legszerényebb magyar író

Bereck József 1945. március 9-én született Albáron. A településnevet a filológiai pontosságon túl azért is fontos rögzítenünk, mert a csallóközi falu meghatározó jelleggel van jelen írásművészetében. Egyik kritikusa, Mészáros László elsőként nevezte Bereck Józsefet a Csallóköz írójának. A locus azonban ebben az esetben nem szégyenbélyeg, „nyoma sincs ebben a világban a provincializmusnak, a korszerűtlenségnek, a mikszáthos-gárdonyis modornak, anekdotikus poentírozásnak, felszínes »népieschkedésnek«, lírával felcicomázott faluromantikának” – írja róla másik értelmezője, Zalabai Zsigmond. A fiatal pályatárs, Szalay Zoltán pedig egyenesen „csallóközi Faulknerként” olvassa őt. Bereck Dunaszerdahelyen érettségizett, majd a nyitrai Pedagógia Főiskolán tanult 1963– 66 között, de tanulmányait nem fejezte be. „Életemben nagyon sok mindet otthagytam, fontos helyzetekben elég felelőtlenül döntöttem. Amikor át kellett volna lépni egy küszöböt, ami meghatározta volna további sorsomat, megálltam. /…/ A főiskolát is akkor hagytam ott, amikor már csak a szakdolgozatot kellett volna megírni” – emlékezett vissza egy 1995-ben Cs. Liszka Györgyinek adott interjújában. A főiskola után volt képesítés nélküli tanító, földmérő, műszerkezelő a Dimitrovkában. 1970-ben került a Csallóköz című járási hetilaphoz, amiből aztán egy életen át tartó kapcsolat lett, bár a rendszerváltást követően egy időre a Nap című hetilapnak is dolgozott. 2013. január 16-án hunyt el, Dunaszerdahelyen. Az újságíró BereckBár egy alkalmi, évfordulós megszólalás keretében inkább az írót illenék ünnepelni, semmint a Bereck-prózától eltérően olykor provinciális – bár kétségtelenül rendkívül színes, élő kulturális rovattal bíró – járási pártlap szerkesztőjét, legalább egy rövid kitérőt mindenképp tennünk kell ebbe az irányba, a kötelező szakmai szolidaritáson túl is. Bereck régi vágású szerkesztő volt, aki még az acélvonalzós szerkesztést tanulta; amikor az újságírói munka (jelenkori félreértelmezése) nem azonosult a számítógép képernyője előtti trollkodással, hanem értelemszerűen terepmunkát (is) jelentett. Szerzőnk pontosan számon tartotta, mennyi az annyi. Amikor az alacsonyabb osztályú labdarúgó-bajnokságok játékvezető elvtárs-sporttársai gyenge teljesítményének bírálata miatt „feljelentették”, még a vállalhatatlan formának is irodalmi rangot kölcsönözve írta esszészerű (el nem küldött) válaszában: „Nem érezném jogtalanul megsértettnek magam, ha hat év óta nem csinálnám a Csallóköz sportoldalát (ez nagyjából számolva is több mint 300 sportoldal, s csak az érzékletesség kedvéért jegyzem meg, hogy minden ilyen oldalra 11 flekk anyag kell, tehát jó pár vaskos könyv is betelne azzal a sportanyaggal, amit én itt hat év alatt gondoztam, vagyis részben írtam, szerveztem, fordítottam, gépeltem, stilizáltam, és technikailag elhelyeztem az egyes oldalakon).” A cizellált novellák szerzője épp olyan szakmai alázattal ült le Pátria írógépéhez, ha egy területi bajnoksági focimeccsről kellett írnia, mint ha remekbe szabott novellái valamelyikét gépelte volna. Fejből. Bevallása szerint elsősorban fejben írt, s ezeknek a szövegeknek csak egy része került papírra. A már kiteljesedett életművű Berecket értékelők csaknem mindegyike felrója, illetve megemlíti a megszólalások gyér számát. Ennek egyik okát talán éppen a mindennapos újságírói robotban kell keresnünk. „Amatőr író vagyok”Bereck József ambivalensen viszonyult az íráshoz, és távolságtartóan az irodalmi élethez. Inkább kerülte annak eseményeit. A már említett interjújában azt mondta, amatőr írónak tartja magát. „Igazából újságírónak sem tarthatom magam. Azt meg nagyképűségnek tekinteném, ha azt állítanám, író vagyok. /.../ Hétvégeken Albáron a szüleim kertjében is dolgozgatok, felettébb élvezem is, mégsem állítanám, hogy kertész vagyok. /.../ Mondjuk azt, hogy amatőr író vagyok.” A szerző úgy látta magát, mint aki képtelen a rendszeres írásra, nem elég ambiciózus, és egzisztenciát sem tudna teremteni vele, egyben attól is tartott, hogy a megélhetési kényszer vállalhatatlan dolgokra bírná rá. Nehezen hihető, hogy ezeket az állításokat az az ember fogalmazta meg, akiről már az 1972-es, Fekete szél-beli megjelenése idején úgy szóltak, mint nemzedéke legmarkánsabb hangjáról. Az antológia szerzői közül neki jelent meg először kötete, Vihar előtt címmel, 1974-ben. A tizenöt novella már teljes vértezetében mutatja a szerzőt, egyben kijelöl néhány olyan vezérmotívumot, amelyek az életmű további részeiben is visszaköszöntek. A kötet egyértelműen pozitív fogadtatást kapott. 1977-ben jelent meg Bereck egyetlen regénye, az Öregem, az utolsó. Már ha regény, mert olyan értelmezői is vannak, akik szerint hosszabb novella. A családtörténeti ihletésű mű a második világháború utáni kitelepítésekre reflektál, bár Benyovszky Krisztiánnak az első somorjai dispután előadott interpretációs kísérlete sikeresen bebizonyította, hogy a szöveg a posztmodern értelmezési stratégiákkal is párbeszédképes. A harmadik, Vereség című kötet tíz novellája között Szeberényi Zoltán szerint nincs gyenge darab. Ezt követően a publicisztika felé mozdult el Indulatos ébredés című, vallomásos szövegeket tartalmazó kötetével. Új novellákat utoljára az 1993-as Végső visszaszámlálásban olvashattunk Berecktől, az 1997-es A galambszelídítőbe került írások többsége önállóan vagy más szövegek részleteként már korábban megjelent. Szintén a Végső visszaszámlálásban előlegezte meg a 2005-ös Meseenciklop egyes darabjait is. Életében utolsó, válogatott novellákat tartalmazó kötete 2010-ben jelent meg. Özvegye szerint utolsó éveiben már nem dolgozott újabb darabokon. Bereck József úgy ment el, hogy adós maradt nekünk a nagyregénnyel, amelyre egész életében készült. Irodalmi életünk pedig adósa maradt életművének a megfelelő odafigyeléssel. Ez utóbbin még változtathatunk.