Hétvége, évvége, tévége

Alig egy hónapja, hogy nem nézem a dobozt, és máris mennyivel jobban érzem magam. Az orvosom is elégedett, mert látja, hogy betartom a képernyődiétát. Néha itt-ott egy kis elvonási tünet még felbukkan, a szív összeszorul, a pupilla kitágul, de aztán ismét könnyűvé válik a légzés. A rémálmok már az első képernyő nélküli hét után megszűntek. Amióta nem kattog azon az agyam, hogy az mtv néha m1, néha meg megint mtv, és akkor most tulajdonképpen melyik, a tudatom sem hasad tovább. A válságsókat és egyéb elfajzott „kopírhibridklón” utánozmányaikat azelőtt sem néztem, de amióta a gyakran ismételt félperces összefoglalók és előzetesek sem nyugtalanítanak, a koleszterin- és a cukorszintem is magától helyreállt. A doktor szerint a vérnyomás már komolyabb dolog, ahhoz minimum a tévéhíradókat kell száműzni a létrendből, és szóba sem jöhetnek a különféle beszélgetős- és hírműsorok. Érdekes módon a reklámok kezdtek el legelőször hiányozni, de már három nélkülük töltött hét olyan egészséges emésztéssel ajándékozott meg, hogy azt az óvodások is megirigyelhetnék. Amióta nem kell késő éjjelig fennmaradnom egy-egy képernyős kultúrmorzsáért, a kávét is sikerült teljesen mellőznöm, az egyre unalmasabb vetélkedők eltűntével pedig nem érzek kényszert arra, hogy dohányrudacskák elfüstölésével rövidítsem meg a kérdés és a válasz között eltelő tekintélyes időmennyiséget (és az életemet).

„Apu, nekünk miért nincs tévénk?” „Azért, kislányom, mert mi most a retro-divatnak hódolunk. A gáz- és villanyárak emelkedése miatt lassan újra fával kell fűtenünk, gyertyával világítanunk, s ebbe a század eleji hangulatba igazán beleillik az, hogy a villogó csodadoboz helyére ismét könyvespolc kerül, rajta egy kis Rejtő, Thomas Mann, Márai, Verne, Jókai meg pár régi Galaktika.”

Nézem a dobozt. Nagy, papírból van és vastag falú. Van benne még néhány régi könyv, amit újra elhelyezünk a polcon, a többi pedig mehet vissza a padlásra. Melville, Nabokov, Sienkiewitz, Passuth László, régi családi kalendáriumok, eszszék, filléres regények. Ez meg is van. Agyő, televízió!

Ezzel a jelenettel indul is a műsor! Az egész lakás bekamerázva, mikrofonok a helyükön, a stáb három tagja hűséges kutyaként követ mindenhová. Azt persze nem rögzítették, amikor a rendezővel és a producerrel megbeszéltem az első adás tartalmát. Tehát az új reality-show címe: Az Ember, Aki Megpróbált Televízió És Reklámok Nélkül Élni. A rendező utasítására azt nyilatkoztam a bulvárlapoknak (ó, exkluzív szerződések!), hogy csak nagyon nehezen vállaltam el a műsorban való szereplést, mert először magamutogatásnak, az ember magánéletébe való durva és ízléstelen beavatkozásnak tartottam. A producer szerint az első hónapban még menjen minden rendben, olvassak sokat, sétáljak a természetben, látványosan épüljek fel nyavalyáimból, hogy a nézőket beetessük, az izgalmakat a végsőkig fokozzuk. Az 5. részben lesz az első látványos családi veszekedés, amit természetesen a televízió egyre kibírhatatlanabb hiánya okoz majd, ennek részleteit később megbeszéljük. A második hónap közepén látványosan el kell majd butulnom, hogy a naiv közönség borzongva rághassa a körmét: hát mégsem sikerül neki a nagy kísérlet? A 7. részben kerülök majd kórházba, ahol VHS-ről gyorsított iramban lepörgetik nekem az elmúlt hetek tévéműsorait. Ekkor az állapotom rövid időre stabilizálódik. A többit majd meglátjuk, ha elég nagy lesz a nézettség.