Háy János: A bojler

Milyen furcsa, hogy ez a bojler, gondolta, már azóta megvan, hogy, mióta is, nem emlékezett. Akkor vettük, amikor, s keresett egy másik dolgot, a gáztűzhelyt például vagy az ágyat, amit szintén akkor vettek. Hogy a másik dologról eszébe jut, hogy mikor, de nem jutott. Nézte a falakat, mennyi mindent felhalmoztak, mintha egész életükben egy másik életre készültek volna, mintha lett volna egy, amikor megteremtik az otthont, és egy másik, amikor otthon vannak.

A szerelő kikiabált a fürdőszobából, hogy még jó, hogy épp ma romlott el. Mért, kérdezte a bácsi. Holnap már én se vagyok elérhető, karácsony, legfeljebb otthon szerelhetek bojlert. Nevetett. Lehetett volna az is, mondta a bácsi, hogy holnap se romlik el. Nem, mondta a szerelő, legkésőbb holnap elromlott volna. És karácsonykor rossz meleg víz nélkül. Rossz, mondta a bácsi. Arra gondolt, elmeséli, hogyan volt náluk régen a karácsony, hogy miképpen oldotta meg a csengetést, hogy senki ne menjen be a szobába, és mégis legyen csengőhang. Hogy mennyire jól kitalálta, s hogyan bújt hozzá a felesége, mikor megmutatta, mennyire örült, hogy épp ezt a férfit választotta. Aztán mégsem kezdett bele. Olyan sok régi technikai eszköz szerepelt benne, ami a szerelő számára minden bizonnyal nagyon réginek mutatta volna a történetet, mintha a bácsi mindig is öreg lett volna. Mert azok a dolgok, amik akkor voltak, már mind öregek voltak, nem csak a bácsi.

Minden, ami volt, azt jelezte, hogy az ő élete már régen volt, az új dolgok meg már nem érdekelték. Nem akart egy új funkciót megtanulni a mobiltelefonon, nem akart olyan szavakat használni, amelyekkel erről az új funkcióról lehet beszélni.

Na, készen is vagyunk. A bácsi odaadta a pénzt. Jönnek a gyerekek, kérdezte a szerelő. Nem, mondta a bácsi. Akkor, kérdezte a szerelő. Én megyek, mondta a bácsi. Hová, kérdezte a szerelő. A lányomhoz, mondta a bácsi, mert nem akart olyannak látszani, akinek nincs hová mennie. Nem akarta, hogy ez a szerelő sajnálja, mert egyedül lesz karácsony este. Pedig nem megy. Messze van. És fárasztó velük lenni. Egy ideig igyekeznek magyarul beszélni vagy egy olyan nyelven, amit ő is ért, de alig fogy el az első üveg bor, amikor átváltanak egy olyan nyelvre, ami neki teljesen ismeretlen, a többieknek viszont ez jelenti az otthonosságot, azt, hogy család. És ő nem akarja megélni, hogy van ott egy család, aminek valójában ő már nem a tagja. Ha ő nincs ott, akkor nyugodtan beszélhetnek az első perctől azon a nyelven. Jó, a Mennyből az angyalt azt eléneklik, és akkor a lánya kicsit elkönnyezi magát, mert eszébe jutnak azok a régi karácsonyok, amikor egy kazettás magnóról szólt a csengetés, és ő olyan sokáig azt hitte, hogy hozzájuk tényleg a Jézuska hozza a fát. 

Becsukta a szerelő mögött az ajtót. Felöltözött és elindult a temetőbe. Nem tudta, ha nem marad egyedül, akkor is ilyen idegen lenne minden, hogy valójában már emlékei sincsenek, hiszen egyedül hogyan is lehetne emlékezni, amit nem lehet elmondani, az nincs. Nem él már annak a világnak az emléke sem, amit leélt, gondolta. Mintha lassan becsukna minden szekrényajtót, minden fiókot, hogy ezt már nem kell többet kinyitni, mert azokra az eszközökre már semmi szükség, nem fog már többet például habot felverni. És tényleg vannak olyan szekrények, amiket már évek óta nem nyitott ki, ahol például a felesége ruhái vannak. Azok, amikben szép volt. Mert volt olyan, hogy szép volt, amikor például a bojlert vették. Csak a szerelő ezt nem láthatja, mert neki ez csak egy rossz, öreg eszköz, amit már alig lehet megszabadítani a vízkőtől.