Határeset. Csanda Gábor beszélgetése Hunčík Péterrel - I. rész

Péter, szerintem te mindig is írtál. Sőt, az irodalomnak is részese voltál. Somos Péter néven verseid jelentek meg, szépirodalmi-képzőművészeti antológiában szerepeltél. De volt egy elég hosszú időszak, amikor íróként nem tartottak számon, vagyis úgy gondolom, most a nyilvánosság számára meglepetés az, hogy évtizedek múltán visszatértél az irodalomba. Ráadásul rögtön regénnyel. Meddig hordoztad magadban ezt a regényt?

     Először a kérdés első felére válaszolok. Az írást ’80-ban vagy ’81-ben hagytam abba, amikor is kidobták az Irodalmi Szemléből Varga Imrét és Tóth Lászlót. Akkor nálunk, a lakásomon összegyűltünk vagy huszonöten, írók, képzőművészek, Grendel, Dúdor, hadd ne soroljam, s három napon keresztül beszélgettünk arról, hogyan tovább. S hoztunk egy határozatot, amit Istenben boldogult Zalabai Zsigmond nem adott át a kulturális miniszternek, akihez bejutott, s ebben egyebek közt az állt, hogy amíg ezt a két költőt-szerkesztőt a folyóirathoz vissza nem veszik, addig mi felfüggesztjük az írást. S én ezt komolyan is vettem. Rajtam kívül senki más, maga Tóth Laci se, aki három hét múlva már publikálta is egy versét. S ezt nem azért említem, hogy milyen következetes ember vagyok vagy voltam, hanem azért, mert ha egyszer elkezdesz nem írni, akkor nagyon nehéz újra elkezdeni. Még megjelent egy versem egy színházi füzetben a Gágyor Péter rendezte Don Quijotéhoz, állítólag az egyik legszebb versem („micsoda düh, mekkora alázat, hogy megmaradj, hogy itt maradsz”), ez a Paraszt Don Quijote című vers, de ettől eltekintve egészen ’89 elejéig csak magamnak írogattam. Akkor döntöttem el, hogy összegyűjtöm a verseimet, mégpedig Tóth Laci rábeszélésére, aki kiadta volna őket Magyarországon, mintegy azt honorálva, hogy annak idején szolidáris voltam vele. 1989 szeptemberében tehát fizetetlen szabadságra mentem, akkor már elmegyógyászként dolgoztam, összeszedtem a verseimet, s két hónapon át ezeket rendeztem. November 15-én végeztem a munkával, s másnap vagy harmadnap mentem volna a kész kézirattal Budapestre Lacihoz. Ezt kéziratot ott láthatod a hátam mögött azon a polcon, körülbelül háromezer sornyi vers, ez a költői munkásságom. De talán mondanom sem kell, ’89 novemberében nem jutottam el Tóth Lacihoz. Viszont költői munkásság volt az a versinkóm is, amelyik a Nap első számának címoldalán jelent meg, 1989. december 15-én. Előtte is írtam már, például egy terjedelmes esszét a bősi vízerőműről, pontosabban ellene, s ez a nem szépirodalmi vonal folytatódott ’89 után is: jegyzeteket, kommentárokat írtam. A szépirodalom írása abbamaradt, Somos Péterből ismét Hunčík Péter lett. A Nap megszűnése után sem kanyarodtam vissza a szépirodalom írásához, a Csallóköz társtulajdonosa lettem, Barak Lászlóval, úgyhogy a saját lapomba írtam heti, kétheti rendszerességgel, de nem irodalmat. Közben azonban, és ez volt a legnagyobb kínom, engem sikeres embernek tartottak. Havel elnök tanácsadója voltam, sokat utaztam, nyelveket beszéltem, sőt, a Nova televízión keresztül anyagilag sem álltam rosszul - bennem meg egy irtózatos hiányérzet volt. A lányaim is egyre azt kérdezték, hogy apu, te miért nem vagy elégedett ember. Mert semmi maradandót nem hoztam létre. Ha lett volna legalább akkora affinitásom az italhoz, mint volt a nyolcvanas évek elején, akár halálra is ihattam volna magam, akkora hiányérzetem volt. Nem véletlen, hogy amikor Györgyi, Liszka Györgyi megkért arra, hogy írjak jegyzet a Vasárnapba, főként ennek az írásnak a rendszerességétől tartottam. S vele szinte egy időben ugyanerre kértél te is egy pozsonyi kávéház teraszán, két nappal azelőtt, hogy kiutaztam volna Kanadába. S akkor úgy gondoltam, és azt is mondtam, megpróbálom. És nagyon hamar megtetszett ez az írogatás. De ekkor még senki nem tudta, mert senkinek nem mondtam, hogy amióta Kanadában tanítok, tehát akkor már harmadik éve, én ott folyamatosan írok. Magamnak. Visszaemlékezéseket. Ipolyságról. De már anyámnak is volt néhány száz oldal saját visszaemlékezése. Amikor tizenévesek voltunk, ez’68 táján lehetett, az öcsém volt tizennégy, én tizenhét éves, valami vita támadt a magyar-szlovák viszonyról, s akkor anyám elővette ezt a visszaemlékezését, és azt mondta, hogy erről neki ’38-ban ez volt a véleménye: és kezdte olvasni a kéziratát. Pali öcsém meg egyszer csak éles hangon megkérdezte, hogy ki kíváncsi a te firkálmányaidra. Anyám abbahagyta az olvasást, s az egész éjszakát azzal töltötte, hogy apró kis fecnikre tépte a néhány száz oldalt, és szakaszonként engedte le a vécén. Tehát amikor írni kezdtem, olyan szándék is volt bennem, hogy abból, ami megsemmisült, szintén jó volna ezt-azt megint papírra vetni. Erre nyílt lehetőségem Kanadában, ahová 2002-ben jutottam ki először, s ahová éveken keresztül hasztalan hívogatott Piort Dutkiewicz, a Carleton Egyetem tanszékvezető professzora. Kanadába, ahová én éveken keresztül nem tudtam eljutni egy egész szemeszterre. Igen, mert hát hogyan is hagyhatnám itt Szlovákiát négy hónapra, mi lesz ezzel az országgal, ha én innen kihúzom a lábam. S 2002-ben, mikor végre kijutottam az ottawai egyetemre, döbbenetes élményben volt részem. Mert bár Ottawa főváros, mégis olyan csendes, mint nálunk egy vidéki kis porfészek. A lányaim itt bérelt házban éltek, minden félszintjén volt egy kis szobácska, s valahol a három és feledik meg a négy és feledik szinten levő szobát én kaptam meg. Azzal, hogy ebben a pici kis szobában dolgozhatok, amit úgy kezdtem, hogy a szőnyegpadlót beborítottam könyvekkel. Köztük feküdtem, és olvastam az angol nyelvű szakirodalmat. Készültem az előadásaimra. Az első két hét nagy feszültségben telt, mert nem tudtam, hogy képes leszek-e a diákoknak elmondani, amit kell, hogy tudok-e annyira angolul, hogy érdekes lesz-e - ismered ezt az érzést. Aztán nemhogy elfogytak volna a diákjaim, hanem megduplázódott a számuk. Aktívak voltak, kérdezősködtek, nagyon jó hangulat volt. Ekkor már persze benne voltam abban a lendületben, hogy állandóan tanulnom és készülnöm kell, és rengeteget olvastam. De éjszaka nem tudtam elaludni. Álltam az ablak előtt, s néztem kifelé, néztem a nagyon csendes kanadai utcákat, melyekből csak néhány pislákoló fény látszott, mint otthon, Ságon, a mi utcánkban. Amelytől több ezer kilométer választott el. S ekkor, 2002 októberében, miközben kint már szállingózott a hó, valami mocorogni és motoszkálni kezdett bennem. Így néztem kifelé az éjszakába négy-öt éjszakán keresztül, s egyszer csak földerengett előttem nagyapuska, aztán nagymamuska. Akkor kezdtem el írni. Először csak néhány följegyzés készült. November derekán kezdődött az egyetemen a vizsgaidőszak, amikor is inkább a diákoknak van több dolguk, mint a tanárnak, de engem már elkapott az előadásaim meg az írás lendülete, s akkor egy éjszaka a legvilágosabban kirajzolódott előttem egy kép. Ipolyságról. Az utcánkról, a házunkról... A zsidó templom mellett laktunk, amit ők zsinagógának neveznek, szemben a mi házunkkal a Szkladányiéké, az iskola, ahová jártam, az a szép tér, ahol fociztunk. Mindez olyan világosan rajzolódott ki, hogy láttam az embereket az utcán, láttam Sóbujtót, Kuroskányit, nagyapámat, nagymamámat, és jött Imre bácsi, és mondta, mondta... Abban az utolsó hat hétben Ottawában semmi mást nem csináltam, csak lejegyeztem ezeket a képeket és hangokat, tehát mindazt, amit elmegyógyászati szakszóval úgy fejeznék ki, hogy hallucináció. És írtam és írtam, és nagyon csalódott voltam, amikor december végén haza kellett jönni. Tudtam, hogy ez itthon nem folytatható. Ottawában a feleségem és a két lányom olyan ideális körülményeket teremtettek nekem, amilyenekre itthon nincs lehetőség. Ott semmi más dolgom nem volt, mint hetente kétszer három órát letanítani, ugyanakkor senki nem ismert, senki nem telefonált, senki semmit nem akart, ellenkezőleg, mindenki előzékeny volt és kiszolgált. Reggel elkezdtem olvasni, azokat az angol nyelvű könyveket, melyekkel körül voltam véve, s egyszerre csak megszólalt nagyapa vagy Imre bácsi. Akkor letettem a könyvet, odaültem a számítógéphez, és írni kezdtem. Addig írtam, míg beszéltek. Amikor abbahagyták, megint visszahasaltam a szőnyegpadlóra, s olvastam tovább az angol szakirodalmat. S ez minden egyes évben folytatódott, mihelyt Kanadába értem. Szinte azonnal, mihelyt leszállt a gép Ottawában. Mintha semmi sem változott volna. Közben persze a ház is változott, mert a gyerekek olcsóbbat találtak, vagy jobb helyen fekvőt, de az én abszolút békességemet mindig biztosították, biztosította a családom és az egyetem. Pjotr, a tanszékvezető mindig biztosított arról, hogy az egyetemi oktatói státusom nem az ő jóindulatától függ, hanem a diákok értékelésétől. Ha a tanszék átlaga alattinak értékelnének, akkor ő meg sem szólíthatna engem a következő évben. Ennek ellenére az első két hét ismét szorongással telt, aztán ismét rájöttem, hogy megy a tanítás, megint volt egy kis szobám, megint volt szőnyegpadló, könyvek kiterítve a földön, különféle színű filctollak, amelyekkel a fontos dolgokat húztam alá. És megint jöttek éjjel a képek és a hangok. Akkor odaültem a számítógéphez, ahol el volt mentve, amit korábban írtam, abból elolvastam az utolsó húsz oldalt, és vagy folytattam, vagy odaálltam az ablakhoz, és bámultam ki az ottawai éjszakába. Semmi más nem vezérelt, csak hogy följegyezzem amit látok és amit hallok. Vagyis azok a 2005-ös fölkérések a Györgyi meg a te részedről, hogy írjak, már ebben az állapotban talált. A Vasárnapba küldözgetett jegyzeteim ugyanakkor fegyelemre is tanítottak, mert meg volt adva, hogy ötvenkilenc sorba kell beleférnem. S ugyanezt kezdtem végezni a begépelt irodalmi szövegemmel is, tehát fejezetekbe és kisebb egységekbe rendeztem, egyáltalán, hogy legyen eleje és veleje, hogy legyenek leíró részek és párbeszédek. Ami korántsem volt egyszerű, sokszor nehéz volt megfejtenem és értelmeznem is a korábban leírtakat, mert a kanadai billentyűzeten nincsenek ékezetek, se ö meg ő meg ü meg ű, neked mint a könyv szerkesztőjének nem kell magyaráznom. De akkor már mindig azzal ültem neki, hogy ezt könyvnek írom. 2007-ig írtam, mindig szeptembertől decemberig, mindig ugyanabba az eszményi állapotba visszazuhanva, amit a feleségem és a családom meg az egyetem megteremtett. Megérkeztem, jöttek a szereplők, s megkérdezték: készen vagy, kezdhetjük, írod? De nemcsak az emlékek jöttek, hiszen én Ottawában a huszadik századot tanítottam az egyetemen, a huszadik század politikai pszichológiáját. A tanszékvezető már a legelső alkalommal megkért, hogy ne ennek a szakirodalmából adjak elő, annak megvannak a maga tudósai, akikkel nem versenyezhetek, köztük magyarok is, Berend T. Iván, Schöpflin Aladár, Fejtő Ferenc és sorolhatnám - az ő könyveiket is olvastam és használtam az angol szakirodalom mellett, de, mondta a tanszékvezető, legyek személyes, mert a terület szakértőivel szemben nekem ez lehet az előnyöm. Vagyis én úgy adtam elő ötvenhatról, hatvannyolcról, harmincnyolcról, a bécsi döntésről, mint a személyes történelmemről. Harmincnyolc úgy volt személyesen átélt történelmem, hogy anyámat beszéltettem, és oral historyként idéztem a szavait, amiket magnóra vettem föl otthon. Tehát napközben vagy hivatalosan, munkaként ez a személyes történelem foglalkoztatott, este pedig jöttek a ságiak. Vagyis a könyv írásakor nem történt más, mint hogy az európai és a világtörténelembe belelépnek a ságiak. Merthogy egyébként az ipolyságiak is ott voltak vagy ott lehettek volna ebben a nagyobb történetben. Merthogy Imre bácsi volt olyan kaliberű ember, hogy akár találkozhatott volna azokkal az emberekkel, akikkel a könyvben találkozik és akiknek tanácsot ad. És a patikus úr is volt annyira művelt ember, hogy akár a penicillint is föltalálhatta volna, ha nem Sághoz köti az élet, de említhetném Bolla doktort, aki csodálatos, de olvasatlan könyveket adott ki a hangképzésről... Alig van valami, amit én találtam ki. És minél többet olvastam a történelmi szakirodalmat, annál több döbbenetes részlettel egészült ki ezeknek a szereplőknek a személyes történelme. Nekem ugye a diákok végett el kellett olvasnom a levéltári kutatásokból származó legújabb könyveket és forrásmunkákat, melyeknek a mai történelemkönyvekben még nyomuk sincs, annyira újak. Hogy mi történt például a katyni erdőben, miként működtek a második világháborúban a kémszolgálatok, hogy hányszor le lehetett volna állítani a vérengzést, ha Churchill másként gondolkodik, ha Roosevelt másként áll hozzá, hogy mi volt Auschwitz. És mivel azt már tudtam, mi történt Ipolyságon, a kettőt csak egybe kellett csúsztatnom. Igen, így állt össze végül a könyv. És úgy, hogy egészében még soha nem olvastam végig. Én úgy adtam oda neked ezt a könyvet 2007-ben, mint öt év munkának az öt fejezetét, de arra már nem emlékeztem, hogy melyik történet melyik fejezetben van földolgozva. Tényleg nem nagyképűség, így volt, arról meg végképp nem tudtam semmit, hogy van-e ennek értéke, vagy nincs. Amikor te megszerkesztve visszaküldted nekem, és én véletlenül nem nyomtattam ki belőle százötven oldalt, és úgy olvastam el, akkor annak a százötven oldalnak a hiánya azért föltűnt, de mondjuk azért az furcsa lett volna, ha ennyire sem emlékeztem volna arra, hogy mit írtam. Tehát én csak most fogom életemben először elolvasni ezt a könyvet. De nem sietek, mert nem akarom elrontani a kedvem. A huszadik oldalnál tartok. Egy ismerősömnek, akinek adok a szavára, s aki most kórházban fekszik, már elvittem azzal, hogy ez esetleg segítheti a meddő órákon és a kórházi nyomasztó hangulat leküzdésében. Másnap telefonált, hogy hajnali háromkor kezdte el olvasni, mert nem jött álom a szemére, és most tette le, délelőtt tizenegykor, mert kivizsgálásra viszik, és azt kérdezte, hogy ugye ez így fog folytatódni, és végig ilyen lesz-e, mert akkor jó. Ami kicsit megnyugtat, de nem nagyon. Ami bizonyára természetes. Nézd, ötvenhét évesen kiállni mindenki elé, fedetlen mellel, ez nem egyszerű. Mert időközben, tehát attól kezdve, hogy abbahagytam a versírást, egészen máig, ismert ember lettem, sok barátom van, és amióta folyamatosan írok a Vasárnapba, még népszerű is lettem. Ugyanakkor nagyon sokan gyűlölnek, és a nyakam szegését kívánják. S amivel most kiállok, hiába nevezed regénynek, abban nagyon sok olyan ipolysági is szerepel, akik még élnek, és akiket mindez, amit írtam, érzékenyen érinthet. Meg aztán hogy tudnám én megmondani ötven év semmittevés után, vagy negyven év semmittevés után, ha azt vesszük, hogy tizennyolc évesen írtam az első versemet, most meg ötvennyolc vagyok, hogy mi ennek az értéke. Erre volt a könyvnek egy szerkesztője, aki azt mondta, fasza, ne izgulj, ez jó, de hát a szerkesztőnek ugye az a dolga, hogy azt mondja hogy fasza, ne izgulj, ez jó. Vagyis a szerkesztőt nem vehetem komolyan, akit szeretek, azt sem vehetem komolyan... Vagyis nekem olyan ember kell, aki...